"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK"

Az Isten-kereső József Attila (11.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig ateista proletárköltőként állították elénk; Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára.

E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - a költő születésének századik évfordulóján az Új Emberben minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontanak ki. (Zs.G.)

Akinek csak kicsi fogalma is van a költőmesterségről, először a fejét csóválja a vers olvastán. Az iskolás hibák szembeszökők, ez a huszonhárom éves fiú (1928-at írunk) szántszándékkal ragrímekkel pakolja tele a verseit, ami pedig tudvalevőleg slampos, lompos, nem illő. A "rejtegetlek-szeretlek", a "szeretném-vezetném", a "sarjat-varjat" pongyola, kerülendő megoldások. A vers tehát nem hogy nem virtuóz, de formára amolyan együgyűcske. A tetejébe ott az a fránya második sor, amilyet már jobb érzésű almanach-költő se jegyzett le akkoriban sem, szeméremből. Nem mert ne lenne szép és alkalmasint igaz kijelentés, hanem mert elkoptak ezek a szavak, legalábbis költészeti teherbírásuk vészesen megcsökkent. "Istenem, én nagyon szeretlek" - magánimádságnak tökéletes, ennél többet mondani Péter se képes a szemrehányó, feltámadt Krisztusnak. "Uram, te mindent tudsz...", és a többi. Milyen érdekes: ez a "minden" ott lapul a versvégen, így aztán ez a korai József Attila-költemény a páli védekező gesztus két fél-gondolata közé beszúrt személyes kommentár jellegét ölti. A zárógondolat amúgy is képtelenség: minek "mindent" elmesélni annak, aki úgyis Mindent tud? De hát nem efféle mulatságos emberi paradoxonok éltetik Istennel való kapcsolatunkat? Kérünk valamit az Úrtól, s persze ő már rég tudja, mit szeretnénk kérni. Hálát adunk, de ő már a felfakadás pillanata előtt, a "kanyarban" érzékeli hálánkat. Motyogunk magunkról valamit Neki, aki "közelebb van hozzánk önmagunknál", és számon tartja azt is, amit elsumákolunk, elhallgatunk előle.

Értsünk szót: József Attila e versben hibás megoldásokat alkalmaz, amilyeneket dilettáns versifikátorok használnak víg tudatlansággal, azóta is. Igen ám, de ezek az eszközök egy profi kezében forognak: Jackie Chan, a karatekirály, lábossal, cséphadaróval, piszkafával is brillírozik, pedig nyilvánvalóan nem ezek a verekedésre legalkalmasabb szerszámok. A húszas években Kassák avantgárd ugróiskoláját járó József Attila jól tudja, a modernizmus eljöttével "tisztába kell tenni" vallásosságunkat is. Évszázadok termékeny, de elfáradó teológiai spekulációi után a nulláról kell újraindítani a hitet, hogy megint olyan művészi erővel törhessen elő, mint egy vállról indítható rakéta. Marad a trónusáról lerángatott, madárkergetőnek, földtúrónak, utcai rikkancsnak állított Atyaisten, ez a nagyszakállú világcsavargó, atyai jóbarát.

Az Atya szó itt, akár kezdetben, atyuskát, apuskát jelent. Őt, akit József Attila világéletében nélkülözni volt kénytelen, pedig az apa egész napos testközelségét az utolsó parasztgyerek, inasfiú is érezhette akkoriban, míg bele nem tanult a tradicionális mesterségbe. Valóban "norma" volt az apa, mozdulatai "mintakönyvet" alkottak, előrerajzolták a fiú számára nem csak az egyes munkafázisok legcélirányosabb elvégzésének mozzanatait, de a férfi-lét minden más "mozgásművészeti" elemét is. Ma a mozivászonról tanuljuk, hogyan gyújt rá valaki, hogyan tölt italt, hogyan nevet, haragszik vagy éppen sír. Akkor egy pipára gyújtó apa hunyorgása, egy vihar előtti, veszedelmes szemöldökrándulás, egy konokul bevésődő szájmelléki ránc évszázadokat utazott generációk arcán.

A versből szóló "apahiányos" fiatalember mindebből - kimaradt. Ezt nem elsősorban a költő életrajzából vett adalékokra támaszkodva mondom, nem: a vers egyik legfontosabb hatáseleme a feltételes mód! Húsz sorból tizennyolcban ez jellemzi az igeragozást. A két verskezdő sor ugyan kijelentő módban íródott, ám ezek a megszólaló Isten iránti, viszonzatlan érzelmekre vonatkoznak. Az összes többi kijelentés azt a képzeletbeli idősíkot mutatja, amelyen ez a bizonyos "én" ezt is meg azt is cselekedné, ha Isten ez vagy az lenne. Igen ám, de legjobb tudomásunk szerint Isten se nem rikkancs, se nem csősz, se nem szántóvető. Vagyis nem leljük e világban. Pedig milyen jó is lenne, ha... Konkrét megtestesülésre vágyunk, lecibálnánk magunk közé Urunkat, feledve, hogy itt járt, itt is maradt velünk.

Az első sor olyan tömör, hogy... kapásból átugorjuk, azt gondolván, no persze, ezt értjük. Én azonban tizenöt éve szimatolom, ízlelgetem, s talán most kezdem megérteni: nagyon szívesen kihagyjuk Istent köznapi dolgainkból, gondolván, elboldogulunk nélküle is. Félretesszük ünnepnapra, soha el nem jövő, emelkedett időkre. Közben élünk, pillanatról pillanatra, fogfájástól kilyukadó cipőig, adóbevallástól fizetésemelésig, bevásárlástól temetkezésig. Nem jön a fanfár, az angyali kar bejelenteni, hogy itt az adásszünet, nincs reklám és nincs sorozat, ez az Istennek szentelt idő.

Milyen jó lenne, ezt mondja József Attila verse is, egészen gügye módra kísérgetni az Istent, lógni a nyakán, lába alatt lenni. Még adni is neki valamit a magunkéból, nem olyat, amit ő nem szerezhetne meg, hisz minden az övé, hanem olyat, ami rész a miénkből: pipát, amelynek szipkáján ott a nyálunk, aminthogy ő is sárral kevert nyálából gyúrt bennünket, sárral kevert nyálával adta vissza a vak ember látását. Ezért alkalmaz itt a költő kisiskolás technológiai eljárásokat, mint sok modern festő, akik a teljes képzőművészeti repertoárt végigzongorázva eljutottak a barlangrajzok, gyerekfirkák robbanékonyságáig. A rímek itt szinte puszta szóismétlések: sámándalok, ráolvasók, parasztimák pentaton dünnyögése hallatszik belőlük. Vagyis a rím nem cifra csengő, libérián aranypaszomány, ezt a már emlegetett "sarjú-varjú" zengése is mutatja. Kezdet és vég, sarjadás (születés) és a gyászmadarak halálidéző jelenléte határolják be az emberi "mindent", az elmesélhetőt, a megoszthatót, az Isten tenyerébe helyezett lét teljességét.

Lackfi János

költő, műfordító

József Attila

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

1928 eleje/1934

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu