Az "ismeretlen" Passuth László

Széles látókör, hatalmas tárgyi tudás, történeti pontosság, sallangtalan "dokumentarizmus" jellemzi a száztíz éve született Passuth László történelmi regényeit, amelyekkel nagy népszerűségre tett szert előbb a negyvenes, majd a hatvanas-hetvenes években. Manapság méltatlanul keveset hallunk - a számos idegen nyelvre is lefordított - hatalmas életműről. Külföldön mintha jobban becsülnék: spanyol nyelvterületen ma is kötelező olvasmány a Cortés életét feldolgozó Esőisten siratja Mexikót című regénye. A Magvető Kiadó most adósságtörlesztésre készül: a közeljövőben újra megjelenteti az 1979-ben elhunyt író két művét. Passuth Lászlóról lányával, Passuth Krisztina művészettörténésszel beszélgettünk.

- Apám nem írónak készült. Korán, már tizenkilenc éves korában elkezdett dolgozni egy haltenyésztő vállalatnál. Nem volt módja, hogy beiratkozzék a bölcsészkarra, pedig igazán azt szerette volna. Jogi tanulmányokba fogott, de ezek a tanulmányok - a kor szokása szerint - csak "virtuálisan" léteztek, nem járt az órákra, mert dolgoznia kellett. Amikor elérkezett az idő, a társaihoz hasonlóan olyan disszertációt nyújtott be, amelyet megvásárolt valakitől, mert a munka miatt nem volt ideje elkészíteni. A professzor azonban, akinél vizsgázott, felfigyelt rá, mondván: végre valaki, aki maga írta a tézisét és nem pénzért vette. Apám ugyanis a leadás előtt stilizálta ezt a dolgozatot, mert úgy találta, rettenetes magyarsággal írták meg. Ez volt egyik első írói sikere...

Hogyan bontakozott ki az édesapja cseppet sem "szabályos" írói pályafutása?

- Egyáltalán nem volt kalandor természet, ezért nem vállalta a könnyedebb, szabadabb újságírói, fordítói életformát, mint annyian a korabeli írók közül. A Magyar-Olasz Bankban dolgozott. A bank alkalmazottjaként két évig Milánóban élt, így alkalma nyílt megismerni Itáliát. Csak mellékesen, magának kezdett el írogatni, kezdetben novellákat, amelyek közül az egyik a Nyugathoz is eljutott. Első regényét, az Eurázsiát elküldte egy nemzetközi regénypályázatra, ahol Földes Jolán A halászó macska utcája című műve nyert, apám regénye pedig második díjat kapott. A Forgóajtó című regényében a bankok világát jelenítette meg, érdeklődése aztán egyre inkább a történelmi témák felé fordult. Megfogta a prekolumbián világ, HernándoCortés figurája, Mexikó meghódítása. Az Esőisten siratja Mexikót című könyvében nem a legyőzött, s az addig szinte kizárólagosan áldozatként bemutatott őslakók szempontjából ábrázolta az eseményeket, hanem a spanyol hódítók szemszögéből. Rengeteg forrásmunkát használt, mindent elolvasott a témával kapcsolatban.

Apám különleges előnye volt, hogy hét nyelven olvasott, de még a beszédben is játszi könnyedséggel váltogatta a nyelveket. Történelmi regényeit mindig a hiteles dokumentumokra építve írta meg. Tudomásom szerint soha nem követett el olyan hibát, amelyért a történészek megszólhatták volna.

A politika aztán beleszólt az életébe...

- A Pénzintézeti Központ egy bankok felett álló csúcsintézmény volt, ahol apám fontos pozíciót töltött be egészen a Mindszenty-perig. Akkor ugyanis megkeresték azzal, hogy beszéljen az intézet dolgozóinak Mindszenty "gazságairól". Apám megdöbbent, s megpróbált kibújni a feladat alól, arra hivatkozva, hogy egykor piarista diák volt. A főnöke azt mondta: annál inkább alkalmas a feladatra, hiszen "ismeri a papok viselt dolgait", gondolkozzon el rajta. Apám hazatelefonált és elmondta anyámnak, mire akarják rábírni. Anyám rögtön mondta: ezen nincs mit gondolkodni, ezt nem lehet elvállalni. Aznap újra megkeresték, döntött-e, de ő megismételte, hogy ez a feladat nem való neki. Erre figyelmeztették, hogy jól fontolja meg, mert ha nem vállalja, annak meglesznek a következményei. Ismét hazatelefonált, beszélt anyámmal, majd határozott nemet mondott a főnökének... Apámat nem rögtön rúgták ki, néhány hónappal később leépítés címén más munkatársakkal együtt kellett távoznia.

Nem esett kétségbe, néhány hónapig munkanélküli volt, majd felvették az Országos Fordítóirodába.

Morálisan súlyosabban érintette az írószövetségből való kizárása. Behívatták, hogy felülvizsgálják a tagságát. A bizottságban ült Devecseri Gábor, Grandpierre Emil és mások, akik korábban a barátai voltak... Hét évig nem jelenhetett meg könyve, sehol sem publikálhatott, csak olyan marginalitásra ítélt lapoknál, mint a Vigilia. Sokat jelentett neki a Vigilia és az Új Ember is, amelyeknek rendszeres olvasója volt.Ebből a körből nagyon szerette Sík Sándort, közeli barátjának tekintette, felnézett rá. Állandó kapcsolatban állt Dévényi Iván esztergomi középiskolai tanárral, aki saját érdeklődésből kitűnő kutatásokat folytatott a művészet- és irodalomtörténet terén, és akinek rendszeresen jelentek meg írásai a Vigiliában, többek között a magyar és francia művészet kapcsolatáról.

Mi volt az édesapja munkamódszere az írásban?

- Egész életében kötött munkaidőben dolgozott: a Magyar-Olasz Bankban, a Pénzintézeti Központban, illetve az ötvenes évektől az Országos Fordítóirodában, ahonnan aztán hatvanéves korában nagy boldogan nyugdíjba ment. Nem kellett kompromisszumokat kötnie, anyagi biztonságot tudott teremteni nekünk, fordítói munkája pedig tökéletesen elkülönült szellemi, írói tevékenységétől. Délután öt óráig maradt az irodában. Hét nyelvből fordított a legkülönbözőbb témákban, napi húsz-harminc oldalt. Miután hazaért, kicsit lepihent, azután általában olvasott. Hétköznap korán kelt: fél héttől nyolcig írt, majd elindult a munkahelyére. Mivel apám egyedül tartotta el a családot, különmunkákat is vállalt: fordított, recenziókat készített, lektorált. A regényírással legtöbbet hétvégén foglalkozott.

A munka nagyon lekötötte, nem vált szobatudóssá?

- Az akkori lehetőségek között színes életet élt: koncertekre, színházba járt az édesanyámmal. Jóllehet meglehetősen zárkózott volt, több íróval-költővel tartott kapcsolatot. Jó barátja volt többek között Ottlik Géza, Képes Géza, Nemes Nagy Ágnes és Vas István.

Később, amikor már ismert szerzővé vált és százezres példányban jelentek meg a regényei, az bántotta leginkább, hogy szinte soha nem kapott kritikát. Munkásságát a tűrt kategóriába sorolták, ezért "nem illett" írni a könyveiről. Némileg kárpótolta, hogy rengeteg pozitív visszajelzés érkezett az olvasóktól. Apám nagyon udvarias volt, akárhonnan érkezett levél, mindegyikre hosszan válaszolt.

A hazai írószövetségből eltávolították, de 1957-ben meghívták Nápolyba az Európai Írók Szövetsége alakuló ülésére, ahol rendes taggá választották, sőt később bekerült az elnökségbe is. A társaságnak olyan tagjai voltak, mint Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir vagy Alberto Moravia. Apám ettől kezdve vissza-visszajárt Olaszországba.

Édesapja vonzódása a történelemhez, a képzőművészethez, a régészethez bizonyára meghatározta, hogy ön művészettörténész lett.

- Apám mindig szerette a művészettörténetet, értette is, de édesanyámnak talán még több érzéke volt hozzá. Én így két oldalról örököltem ezt az érdeklődést. Sok művészeti könyvünk volt. Apám már nagyon fiatal koromban elvitt a Szépművészeti Múzeumba, ahová rendszerint vasárnap délelőttönként jártunk. Nagyon élveztem azokat a sétákat. Hosszabban időztünk például Giorgione és El Greco festményeinél. Mondhatni bensőséges kapcsolata volt a műtárgyakkal.

A mellettünk lévő házban lakott Zádor Anna, a korszak kiváló művészettörténésze, akivel a szüleim szoros barátságba kerültek. Amikor megtudta, hogy érdekel ez a terület, sokat segített nekem: könyveket adott, tanácsokkal látott el. Az egyetemi éveimtől elsősorban a XX. századi modern művészet, az avantgárd foglalkoztatott, amit abban az időben még egyáltalán nem dolgoztak fel itthon. Végül ez lett a "szakirányom", ezt tanítom ma is az ELTE Művészettörténeti Intézetében. Különösen izgatott a tabutémának számító "nyolcak csoportja", a magyar avantgárd: Berény Róbert, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Orbán Dezső, Márffy Ödön, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos életműve. Könyvet is írtam anyolcak festészetéről. Érdekes, hogy e téma negyven év után visszatér, ugyanis a tanítványaimmal most készítek elő egy kiállítást, amely 2006 márciusában nyílik meg a Nemzeti Galériában A magyar fauve-ok címmel. A tárlaton nagyrészt ugyanazoknak a művészeknek a munkáit láthatják az érdeklődők, akik az említett könyvemben is szerepelnek. Képeiket a korszak néhány nagy francia "vadjának" - többek között Henri Matisse - alkotásával szeretnénk kiegészíteni.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu