|
LITURGIA Az eucharisztikus kongresszusra készülünk (5.) Egyetlen örök áldozat Az eucharisztikus lelkiség egyik legalapvetőbb, az egyház megszakítatlan hagyományát megfogalmazó eleme, hogy az eucharisztikus ünneplés áldozat. Annak idején a pogány kultúrkörben megjelenő keresztények alapos zavart keltettek furcsán egyszerű szertartásukkal, melyen minden valamire való jámbor pogány mélységesen megbotránkozott. Egyedüliként ugyanis az akkor ismert közösségek közül ők soha egyetlen, a kortársak számára is felismerhető, tehát állat-, termény- vagy illatáldozatot nem mutattak be. Ilyesminek nem érezték szükségét. Nem véletlen, hogy ateistáknak tartották és korholták őket. Áldozatbemutatásuk mibenléte csak a hívők számára volt felismerhető: alapítójuknak egy titkos vacsorán elmondott igéi és a körülállók szemében szégyenteljes kereszthalála. A feltámadás megtapasztalásának első döbbenete után a tanítványok szíve lassan ébredezik: ez a Krisztus élete első pillanatától a kereszten kiadott utolsó leheletéig mindvégig hűséges maradt Atyja örök akaratához: élete egyetlen, a Golgotán beteljesedő folytonos áldozat volt. Sőt, nem csak volt, mert önáldozása, melyet az utolsó vacsorán rituálisan elővételezett, minden eucharisztia ünnepléssel azóta is újra és újra jelenvalóvá válik. Jelenvaló erőforrássá lesz azok számára, akik hozzá hasonlóan maguk is Isten országáért akarják áldozni életüket, még akkor is, ha ennek során önnön állhatatlanságuk nyomorúságával küzdenek. Erőforrássá, mely által Isten szakadatlanul folytatja az emberek üdvözítésének művét. Fontos szimbólum a kenyér és a bor, mert emberi igyekezetünket, küszködésünket jelzik. Benne van a teremtett világ, benne a munkánk, benne mi magunk. Önmagában azonban mindez nem elegendő egy elfogadásra méltó áldozathoz. Isten Lelke az, ami a pap szavai által e kevés adományt túláradó teljességgé, elevenítő szentséggé változtatja. Az áldozás pedig nem abban áll, hogy mi valami emberi, teremtett dolgot visszaadnánk Istennek, hanem abban, hogy el- és befogadjuk Krisztust, az önmagát érettünk áldozót, aki megerősíti, és nem-népből isteni néppé, titokzatos Krisztus-testté formálja övéit. Káposztássy Béla
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|