Kérdőjelek a Közel-Keleten

Az erőszak nem csitul...

Úgy tűnik, hogy idén újabb fordulatot vettek a közel-keleti események, miután választások zajlottak Libanonban, Irakban és Iránban, valamint három-négy hete megkezdődött - talán a legnagyobb nemzetközi figyelmet kiváltó eseményként - a zsidó telepesek és az izraeli hadsereg kivonása a gázai övezetből. Sokan emlegették úgy az év elején ezeknek az eseményeknek a láncolatát, mint a térség átfogó demokratizálódásának folyamatát. De vajon mennyiben beszélhetünk ténylegesen erről, egyáltalán mit tekinthetünk demokratizálódásnak, illetve erre utaló momentumnak az eddigi események alapján, vagy akár ezektől függetlenül, illetve még fontosabb kérdés, hogy a demokratizálódás - amennyiben tényleg bekövetkezik - mennyiben jelent gyógyírt a térség bátran világpolitikai jelentőségűnek nevezhető problémáira, konfliktusaira, társadalmi, gazdasági, politikai jellegű válságaira?

A XIX. század végén Herzl Tivadar megteremtette és elindította a nemzetközi cionista mozgalmat, melynek célja minden zsidó egy hazában történő egybegyűjtése volt. Bár kezdetben a mozgalom nem talált visszhangra, és Herzl életében nem sikerült komoly súllyal megjelennie, az alapítók és tagok jelentős vitákat folytattak arról, hol teremtsék meg az önálló zsidó államot. Végül konszenzusra jutottak, hogy ez csakis az ősi Izrael és Júdea területe lehet Jeruzsálem fővárossal. Az 1930-as években Európa-szerte erősödő antiszemita mozgalmak újra aktualitást adtak a kérdésnek, így egyre komolyabb lobbi indult az időközben török birodalmi tartományból brit mandátummá lett terület megszerzéséért, ahol már csak a lakosság töredéke volt zsidó származású, bár egyre többen vándoroltak be a húszas és harmincas években az arab nagybirtokosoktól felvásárolt földbirtokokra.

A második világháborút követően az akkoriban megalakuló ENSZ elé került az egyre égetőbbé, és az angolok számára egyre kényelmetlenebbé váló probléma rendezése, mely határozatban mondta ki, hogy a területen egy zsidó és egy palesztin államnak kell megalakulnia, míg Jeruzsálem egyfajta nemzetközi igazgatású szabad városként egyik entitáshoz sem tartozna. Természetesen a tervezet mindkét érintett fél számára elfogadhatatlan volt, különösen a Jeruzsálemet illető kitétel, mely várost mindegyikőjük egészében magának szerette volna.

1948-ban egy zsidó és egy palesztin államnak kellett volna megalakulnia, ám ez a fentebb taglalt politikai és történelmi-kulturális ellentétek miatt egyik fél számára sem volt elfogadható. A zsidóság időt kellett hogy nyerjen részben a II. világháborúban elszenvedett vérveszteség miatt, részben pedig, hogy fel tudja fegyverezni magát. Noha a függetlenséget megelőző időszakban tilos volt fegyvereket eladni bármelyik félnek is, az arabok a brit gyarmati uralom örökségeként rendelkeztek megfelelő fegyverzettel (arabok alatt itt a környező arab országokat és nem a palesztinokat értem elsősorban). Az Izrael néven megalakuló zsidó államot a világégés borzalmai miatt - kezdetben inkább csak erkölcsileg - támogatták a nyugati világ országai és az Egyesült Államok, fegyvereket pedig az amerikai zsidóságtól összegyűjtött pénzből féllegális, illetve illegális úton Európából, elsősorban Csehszlovákiából szereztek be. A palesztinokat elviekben valamennyi arab ország támogatta, és Izrael rögvest megalakulását követően valamennyi szomszédjától hadüzenetet kapott. A jelentős túlerő ellenére a palesztin ügy mégis elveszett. A szomszédos arab országok ugyanis saját hatalmi-politikai ambícióikat tartották fontosnak, és annyira biztosak voltak a győzelemben, hogy jobban tartottak attól, hogy egyikőjük túlnyeri magát és megszerzi egész Palesztinát, mint Izrael megalakulásától. Végül ez vezetett vereségükhöz is, amelynek eredményeként Izrael az ENSZ által neki ítéltnél nagyobb területen alakulhatott meg, de ez a terület akkor még nem foglalta magában Kelet-Jeruzsálemet az Óvárossal, a Gázai övezetet és Ciszjordániát. Itt megalakulhatott volna a palesztin állam, de Gázára Egyiptom, Ciszjordániára Jordánia tette rá a kezét.

1967-ben Izrael háborút indított szomszédai ellen, melynek során megszerezte és ma is - jogtalanul - megszállva tartja mindkét területet. Már az 1948-as háború következtében is sok palesztin arab menekült el a szomszédos országokba, de sokan rekedtek az akkori izraeli határokon belül is. Mivel Izrael nem érezte biztonságban magát, tudatosan törekedett a külföldön (elsősorban Nyugaton) élő zsidóság bevándorlásának ösztönzésére. Ezzel párhuzamosan igyekezett elűzni otthonából és szülőföldjéről a palesztin lakosságot, mely gyakorlatot 1967 után a fent említett területekre is kiterjesztette több-kevesebb eredménnyel. Erre az időszakra Izrael már jelentős katonai potenciálra és technikai fölényre tett szert valamennyi szomszédjával szemben, elsősorban az USA katonai támogatásának köszönhetően.

A múlt század hetvenes éveiben az izraeli megszállásra adott palesztin válaszként megjelent a palesztin terrorizmus, melynek akkor még nem volt elsődlegesen muzulmán jellege, és iszlám terrorizmus mint olyan akkoriban még nem igazán létezett. Ahogyan a térségben nőtt a szegénység és a lemaradás, valamint a kilencvenes években Szaúd-Arábiában az iraki háború miatti amerikai jelenlét, úgy nőtt a radikális mozgalmak száma és ereje, amelyek a Szovjetunió összeomlása után támaszt vesztett baloldali, de világi berendezkedésű arab országok válságba kerülésével újabb tömegbázisra tehettek szert.

Izraelt ellenséges "arab tenger" vette körül, és a palesztinok függetlenségi harcát kezelni képtelen állam egyre frusztráltabbá vált. Fennmaradása érdekében kénytelen volt végletekig militarizálni társadalmát (mindmáig az egyetlen állam a világon, ahol a nők is hadkötelesek), de ugyanakkor be kellett látnia, hogy engedményeket kell tenni az állam fennmaradása érdekében. Ezt szolgálta a területet békéért elv, melynek értelmében a zsidó állam lemondott az 1967-ben általa megszállt egyiptomi területek egészéről, cserébe sikerült elismertetnie magát ezzel a szomszédjával (Jordániával szintén). Izraeli vezetők a kilencvenes évek elejére belátták, hogy az állam fennmaradása érdekében békét kell kötniük nem csupán valamennyi szomszédjukkal, hanem a palesztinokkal is. Ez indította be az oslói békefolyamatot, melynek aztán az önálló palesztin állam megalakulásához kellett volna elvezetnie. Végül a béke tulajdonképpen Jeruzsálem kérdésén bukott meg, melynek feléről, különösen az óvárosról sem Izrael, sem a palesztinok sem voltak hajlandók lemondani. Ennek hatására robbant ki a II. palesztin intifáda (felkelés), amely végül teljesen kicsúszott Jasszer Arafat akkori palesztin vezető ellenőrzése alól, már ha egyáltalán az ellenőrzése alatt volt valamikor.

A nyugati vezetők ismét képtelenek voltak helyesen felmérni a helyzetet, és többnyire egyoldalúan a palesztinokat tették felelőssé a kialakult helyzetért. Izrael máig az egyetlen állam, mely bizonyíthatóan sorozatosan és következmények nélkül megszegi a rá vonatkozó ENSZ- határozatokat.

Az erőszak nem csitul a Közel-Keleten. A gázai kivonulást mindkét fél részéről kölcsönös és véres provokációk kísérik. Irakban és Libanonban úgymond demokratikus választások révén reformernek nevezett erők kerültek ugyan hatalomra, de előbbi országban a radikális síita muzulmán Hezbollah és Amal párt része lett a kormánykoalíciónak, míg Irakban tombol az erőszak, és ott is megerősödni látszanak az egyelőre mérsékeltnek tekinthető iszlamista erők. Iránban radikális konzervatív vallási vezetőt választottak, aki kijelentette: az ország nem hajlandó lemondani békés célú atomprogramjáról. Ahogy végigtekintünk a térségen, kirajzolódik az angolszász politika csődje. Nemhiába óvott II. János Pál és XVI. Benedek pápa az erőszak alkalmazásától. A konfliktusok megoldása hosszú, nehéz és összetett feladat lesz, amiben talán a három vallás közti párbeszéd és együttműködés is segíthet, hiszen e vallások közt legalább annyi az összekötő, mint az elválasztó tényező.

Pálfy András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu