A kereszténység bölcsőjénél

Spiró György Fogság című regényéről

Keresztes Szent János Krisztusa - Salvador Dalí festménye, 1951

A vaskos könyv belső címlapján ezt olvasom: "Regény". Mások már igyekeztek pontosabban meghatározni e "történelmi regény" műfaját; ezzel most nem kívánok foglalkozni. "A téma a kétezer éves kereszténység, amely a nyugati civilizációt alapvetően meghatározza" - olvasom a Könyvajánlóban. Valószínű, hogy aki ezt leírta, nem olvasta a könyvet. Hamis és félrevezető jellemzés egy oldalon. Mert valójában - egy fiktív hős, a római zsidó Uri (Gaius Theodorus római polgár) kalandos életével "összefűzve" - a Római Birodalom I. századi (pontosabban: 50 és 70 közötti) zsidóságának sorsa a főtéma. Ezzel kapcsolatban a szerző részben életre kelti a római császárok (Tiberius, Caligula, Nero, Vespasianus) hatalmi versengéseit, vérengzéseit, a zsidóüldözéseket Jeruzsálemben, Alexandriában és Rómában. Nero a zsidóságból kivált "szektát", a "nazarénusokat" (keresztényeket) is üldözi. Ezek az események kihatnak a főhős sorsára, aki a római zsidó közösség évi adományát a jeruzsálemi templomba vivő küldöttség tagja lesz. Urit sodorják az események, maga sem érti, hogyan kerül a legkülönösebb helyzetekbe: a szegény éhező, földönfutó Pilátussal vacsorázik, Alexandriában a filozófus Philó figyel fel az érdeklődő és művelt zsidóra, Rómában császárok fogadják.

Valójában a történeti-kulturális "keret" (terjedelme miatt is) fontosabb, mint a főhős fiktív története. Hihetetlen enciklopédikus tudást halmozott össze a szerző (tíz évig gyűjtötte az anyagot), hogy aztán beleélje magát ebbe a Földközi-tenger táján - a Római Birodalomban - kialakult társadalmi-kulturális-vallási miliőbe.

Eredetileg (ahogy egy interjúban vallotta), amikor A Jövevényt (1990) befejezte, az volt a szándéka, hogy megvizsgálja Jézus korát. 1992-ben elkezdett írni egy Jézus-regényt, de aztán borzalmasnak találta. Sok Jézus-regényt olvasott, de ezeket is borzalmasnak ítélte, minthogy minden szerzőnek volt prekoncepciója, leginkább a kereszténység szempontjából: célirányosan írták őket.

A Fogságban szerepelnie kellett Jézusnak és a kezdődő kereszténységnek, de az író igyekezett elkerülni az említett "prekoncepciót". Az általános történelmi, művelődéstörténeti munkákon kívül forrása volt Josephus Flavius, Tacitus, Suetonius, az alexandriai Philó, Cassius Dio, no meg a Biblia, a Talmud stb. Igazi pozitivista "történetíróként" ragaszkodott a tényekhez, vallja Spiró. Persze óhatatlan, hogy az író bele ne vetítse meggyőződését a műbe - akár főhősén keresztül -, például amikor a kereszténységről, a Feltámadottról szól regénye végén.

A Rómába visszatért idős Uri igazában csak második fia, Marcellus révén hall a "nazarénusokról", akikhez a fiú csatlakozott. Szó van összejöveteleikről (az utolsó vacsora emlékezetéről, amelyet Pál pontosabban rögzít; 1Kor 11,17-32; Priscilla papnő szerepeltetése is különös). Amikor Marcellus elmondja a Felkent történetét, Pilátus szerepét, és a két latorról is említést tesz, Uriban felrémlik, hogy Jeruzsálemben, amikor börtönbe került, egy éjjel együtt volt nemcsak a két latorral, hanem a Felkenttel is, akiket pénteken reggel onnan vittek el, hogy keresztre feszítsék őket.

Ekkor következik az idős Uri morfondírozása a vallásokról és a kereszténységről, a Messiásról. Igazában - némileg anakronisztikusan - Spiró saját töprengéseit vetíti vissza, kölcsönzi főhősének. Elveti a császárhitet, amely haszonlesésből fakad. Valamely pogány istenben hinni babonaság, de a bajba jutott, a haláltól rettegő vagy szeretteit sirató ember az istenség szobrához roskadva kér segítséget. Az Örökkévalóban hinni "szintén nem butaság: általa olyan közösséghez tartozik az ember, amely végső nyomorában megvédi". Csakhogy már megfogyatkozott a zsidók hite is; legfeljebb a kisebbségben élő, fenyegetett, szorongatott zsidók között vannak még hívők, vagy a falvakban. "Hitetlen vallás a római zsidóké is. Olyan, mint a római vallások mindegyike. Szokások és szertartások, lelketlenül betartva, szigorúan ellenőrizve. A kahal földi módon működik és földi bűnöket követ el, mint bármely más közösség, valódi istene a Mammon. [...] De olyan emberben hinni, akit megöltek és aztán feltámadt volna, és azt mondani, hogy ő a Felkent, noha a világban gyökeres változás nem állt be, az minden babonaságnál súlyosabb. Talán az általános hithiányból támadt ez a téboly."

Nemcsak Uri-Spiró, hanem az első századok megtérői is szembesültek a botránnyal és esztelenséggel. A farizeus Saulból lett Pál, az egyik első igehirdető ("vetélytársát", Apollót Spiró is emlegeti) az első korintusi levélben ír arról, hogy Jézus keresztje a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig esztelenség (1Kor 20-25). Azoknak is, akik hisznek Krisztus feltámadásában, az ő feltámadásukat bizonygatja, hiszen ha nincs feltámadás, "ha csak ebben az életben reménykedünk, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél" (1Kor 15,17-19). Amikor Pál Athénban az Areopáguszon lézengő bölcseknek beszélt és a feltámadásról tett említést, megmosolyogták, "egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: ťErről majd még egyszer meghallgatunk tégedŤ..." (ApCsel 17,31-32).

A Fogság tehát a Jézus halálától a zsidó háborúig, Jeruzsálem elpusztításáig terjedő két évtized eseményeit igyekszik megeleveníteni. Felhasználja a profán történetírók utalásait Krisztusra és követőire; de támaszkodhatott - igaz, akkor még csak hagyományként léteztek, később keletkeztek - az újszövetségi írásokra is. Pál levelei, az Apostolok cselekedetei és Lukács evangéliuma történeti utalásaival egybevágnak a regény adatai: császárok nevei, Keresztelő János kivégzése, a farizeusok, szadduceusok, esszénusok csoportjai, Pilátus és más római helytartók stb. Még éppen hogy csak az első keresztény igehirdetés kezdeteinél vagyunk, a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló örömhír (1Kor 15,3-4) kezd elterjedni a Földközi-tenger vidékén, a Római Birodalomban, főleg Pál apostol igehirdetése nyomán.

Az első keresztények csak lassan különülnek el a zsidóktól: hűségesen látogatják a jeruzsálemi templomot és a zsinagógákat (vö. ApCsel 2,46; 3,12; 5,12), ami azt jelzi, hogy megtartják a mózesi törvényt és a zsidó vallási előírásokat. Amikor a római hivatalnokoknak a keresztények ügyében kellett intézkedniük, a zsidóság egy szektájának tekintették őket. Például 52-ben, Korinthoszban Gallion prokonzul nem fogadja el a zsidók Pál-ellenes vádját, amely szerint új vallást vezetett be a birodalomban. 60-ban pedig Festus római helytartó ugyanezt a magatartást tanúsítja: "A vádlók előálltak - magyarázza Festus Agrippa királynak -, de nem hozakodtak elő ellene olyan gonoszság vádjával, mint én gondoltam volna, hanem vallásukkal kapcsolatban volt vitás kérdésük vele, meg egy bizonyos Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él..." (ApCsel 25,18-19).

Spiró regénye, a Fogság körülbelül ennyit állít, hiszen az I. század derekán a Jézus-jelenség még csak egy kis pont a világtörténelemben, amelynek vízválasztója lesz. Különös paradoxon: Jézus az I. században még nincs jelen a profán történetírásban, de már jelen van a történelemben, amelyben meghatározó lesz követői, a keresztények révén. Hatástörténete elvitathatatlan. Mert - ahogy a keresztények hiszik - Jézus valóban feltámadott, és Lelkével a benne hívők közösségében él, hogy új emberekké alakítsa át őket. Maga a hit is a Lélek (a kegyelem) műve.

(Spiró György: Fogság. Budapest, 2005, Magvető)

Szabó Ferenc SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu