Kérdéses válaszok

Képzéseinkről a Tájolón

Sokszor előfordul, hogy megannyi tapasztalattal a hátunk mögött, a reális helyzetkép biztos tudatában belefogunk egy új vállalkozásba, amely végül teljesen máshogy sül el, másról szól, mint eredetileg elgondoltuk. Történt, hogy a júliusi győri Országos Ifjúságpasztorációs Konferenciára (Tájoló) készülve gyorsan összeszedtem magamban, mit láttam és tettem eddig az egyház ifjúsági életében. Tábor, hittan, zenei élet, liturgia, kisközösség, kommunikáció, lelkigyakorlat, katekézis - csak úgy villogtak a képek, az élmények a múltról s a remények a jövőt illetően. Azt gondoltam, számtalan színes példát tudok majd hozni, másokkal megosztani. Talán én hibáztam valahol, de tény: mindez szinte szóba sem került. Azt gondoltam, az öt szekció közül a képzésekkel foglalkozóba jelentkezve megtudhatom, milyen aktuális képzések folynak ma Magyarország egyházmegyéiben, ezeket hogyan lehet öszszehangolni, saját terveim hogyan illeszkedhetnek egy már meglévő keretbe. Nem így történt. Mert a Tájolón minden ellenkező elvárással szemben nem a mindennapi, élmény- és programszintű eseményeké volt a főszerep, hanem valami sokkal mélyebbre, lényegesebbre került a hangsúly: az ifjúsági vezető lelkületére/lelkiségére, egyházképünk helyreigazítására s egy reális jövőkép felvázolására. A képzés-szekción belül pedig a vártnál sokkal fontosabb feladatok kerültek elénk: feltérképezni a társadalom elvárásait, észrevenni azt a hatalmas igényhalmazt, amelyet jelenleg az egyháznak kellene kielégítenie, megválaszolnia. Ha nem ismerjük a kérdést, válaszunk sem találhat célba.

A képzés-szekció munkáját Rettegi Zsolt, a szombathelyi Martineum Felnőttképzési Akadémia munkatársa vezette. Gondolatai, sajátos megközelítése a csoporttagok közül sokakat meghökkentettek és egyben fel is ébresztettek. "Merünk-e élni?" - tette fel a kérdést. Egy adott képzés vezetőjének - ám alapjában véve minden felelős keresztény ember életének - alapvető kérdése, hogy meri-e gyakorolni mindazt, amit elvár másoktól. Véleménye szerint a kereszténység jellemző problémája, hogy nem vagyunk elég bátrak annak teljességében élni avagy megélni hivatásunkat. Sokan nem tudatosítjuk, s ezáltal nem is vállaljuk a szeretet kockázatát. Lehajolni a szenvedőhöz, a deviánshoz, itt és most, a metróban, a buszmegállóban, a járda szélén - ez ma "ciki", kellemetlen és kényelmetlen. Vajon van-e bennünk igazi elszántság, hogy valóban megértsük a másként gondolkozókat, elsősorban azokat, akik szükséget szenvednek? Mert ez az elfogadás alapja. Keresztény szellemű képzés, gondoskodás pedig nincs, nem lehet meg elfogadás nélkül.

Érdekes és tanulságos volt külön csoportokban dolgozva feltérképezni a társadalom, elsősorban az ifjúság igényeit, mellettük felsorakoztatva az egyház jelenlegi képzéseit. A két csoport természetesen egy időben és külön helyen dolgozott, így nem ismerhettük egymás gondolatait. Miután elsoroltuk a fiatalok kérdéseit, elvárásait, s vártuk a többiek válaszát, az adott csoport egyik tagja szomorkás mosollyal megjegyezte: nem fogunk meglepődni. És valóban, nagyon kis százalékát elégíti ki ma az egyház a felé érkező kéréseknek és elvárásoknak. Találhatók köztük irreális igények is, de alapvető, minden ember életében felmerülő kérdések is. Természetesen nem az a fontos, hogy miért van ez így, hanem hogy miként tudnánk közösen megoldást találni erre a problémára. Talán megfelelő kiindulás lehet az előbbi, önmagunkra vonatkozó, bátorságunkat és elkötelezettségünket érintő kérdés helyes, gyakorlati megválaszolása.

Nincs lehetőségünk arra, hogy ennek a cikknek a keretében minden lényeges kérdésről és elért eredményről beszámoljunk. A főbb pontokat tartalmazza a Tájoló záródokumentuma, a részletek feldolgozása pedig még hosszú időt vesz igénybe. Érthető, hiszen több mint kétszáz fiatal és megannyi pap az ország minden tájáról, valamennyi egyházmegyéjéből elhozta, beadta a közösbe élményeit, ismereteit, tapasztalatait, néhányan talán kicsit meglepődtek, mert mást vártak, ahogyan én is. A közösen megélt szűk egy hét alatt sokan rájöttünk: egyedül nem megy. Búcsúzáskor egy lelkesítő kép maradt meg bennem: a kijáratnál állt egy paraván, ahol több hatalmas lapon lehetett közzétenni elérhetőségeinket, hogy kapcsolatban maradjunk egymással, hogy a jövőben közösen tervezzünk és együttműködjünk. Meglepve tapasztaltam, hogy már nincs egy aprócska szabad hely sem, ahová csak a telefonszámomat felírhatnám. Öröm volt látni...

Gégény István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu