A küszöbön állók "szentje"

Simone Weil emlékezete

Hatvan éve, 1943. augusztus 24-én halt meg egy angliai kórházban a filozófus Simone Weil. Tudjuk, nem engedte, hogy megfelelő táplálékot adjanak neki, nem akarta, hogy különb ellátása legyen, mint német megszállás alatt élő honfitársainak. 1909-ben született (mint Radnóti Miklós), apja elzászi eredetű orvos, édesanyja a Don-parti Rosztovban született. Mindketten zsidó származásúak voltak, de vallási hagyományaikkal szakítottak, gyermekeiket agnosztikus, ateista szellemben nevelték.

Simone másfél évvel halála előtt egy hosszú levélben áttekintette egész életének belső történetét. Egy serdülőkori emlékét különös részletességgel idézi fel:

Tizennégy éves koromban a serdülőkor egyik feneketlen kétségbeesésébe zuhantam, és komolyan arra gondoltam, hogy legjobb volna meghalnom, természet adta képességeim középszerűsége miatt. Bátyám gyermekkora és ifjúsága szinte Pascaléhoz volt hasonló: az ő rendkívüli adományai eszméltettek rá mindenre. Nem azt bántam, hogy külső sikerekre nem számíthatok, hanem hogy semmiféle bejutást nem remélhetek abba a transzcendens birodalomba, ahová csak az igazán nagy embereknek van bejárásuk, és ahol az igazság lakik. Inkább meg akartam halni, mint hogy anélkül éljek. Hónapokig tartó belső sötétség után hirtelen és visszavonhatatlan érvényű bizonyosság támadt bennem, hogy bármely emberi lény, akkor is, ha természet adta képességei semmit sem érnek, bejuthat az igazságnak ebbe a zsenik számára fenntartott birodalmába, pusztán azáltal, hogy vágyakozik az igazságra, és figyelmét folytonos igyekezettel annak elérésére feszíti. Így maga is zsenivé válik, még akkor is, ha tehetség híján zsenialitása nem mutatkozik meg a külső szemlélő előtt. Később - mikor fejfájásaim azt a kevéske tehetséget is megbénították bennem, amellyel mégis rendelkeztem, s ezt az állapotot én egykettőre életre szólónak minősítettem magamban - az előbb említett bizonyosság arra késztetett, hogy tíz éven át kitartsak a figyelemnek ebben a folytonos megfeszítésében, bár erre az eredményességnek szikrányi reménye sem bátorított. Az igazság szóba beleértettem a szépséget is, az erényt is és mindenfajta jót. Úgyhogy eljutottam annak megsejtéséig, hogy valamiféle megfelelés van a kegyelem és a vágyakozás között. A bizonyosság, amelyet megkaptam, arra vonatkozott, hogy amikor kenyeret kérünk, nem kapunk köveket. De ebben az időben nem olvastam még az Evangéliumot!

A levélíró nem ok nélkül időzött el ennél az emléknél. Nem pusztán egy fájdalmas kamaszkori krízisről van itt szó. A későbbi nagy gondolkodó úgy emlékezik vissza, ahogyan a Bibliában a próféták meghívásuk történetére. Az emlékező nyilván későbbi fogalmaival idézte fel régi tapasztalatát. Világosan utal erre az idézett szakasz záró mondata. Mégis azt látjuk, hogy ebben az elbeszélésben megjelennek Simone Weil sajátos gondolkodói alkatának legfontosabb jellemzői. Többről van itt szó, mint egy sajátos kisebbségi érzés szép kompenzációjáról. Ebben a tizennégy éves lányban egészen elevenen fellobban egy különösen élő vágy az igazság után: "inkább meg akartam halni, mint hogy anélkül éljek". Azért esik kétségbe, mert természet adta képességeit elégtelennek érzi arra, hogy bejárása legyen az igazság birodalmába. Megrendítő, ahogyan hirtelen támadt megvilágosodásáról beszámol: "bizonyosság támadt bennem", ebből élt később egy nehéz évtizeden át, s ezt maga kegyelmi adománynak tekinti. Ez a tartalma is az életet nyitó felismerésnek, "hogy valamiféle megfelelés van a kegyelem és a vágyakozás között", s hogy a tehetségtelen ember is eljuthat az igazsághoz, ha alázatosan és kitartóan vágyakozik rá, ha hűségesnek találtatik a figyelemben, s nem fordul pótlékokhoz, hogy kevesebbel is beérje. Weil nem pusztán saját dilemmájának megoldásához jut el, felismer és kimond egy egyetemesen érvényes összefüggést: többes szám első személyben fogalmaz az összes "utolsók" nevében, akikkel aztán holtáig sorsközösséget vállalt, a hősiesség legvégső fokáig.

Filozófiát tanult, tanított. Bekapcsolódott azokba a társadalmi és politikai küzdelmekbe, amelyeknek izgalma átjárta a második világháború előtti éveket. Utazott, nagy műalkotásokkal ismerkedett meg, olvasott emberekkel találkozott. Testi erejének végső határáig kizsákmányolta önmagát. Gyári munkások közé állt, hogy sorsukban osztozzék, és gondolkodásukat közelről megismerje. Nem keresett, nem akart elfogadni kivételes sorsot, mindenből a legnehezebbet és a leghétköznapibbat igyekezett vállalni. Izgatott írásaiban olykor igazságtalannak látszik. Ha figyelmesen olvassuk, rá kell jönnünk, hogy érzékenysége késztette szélsőséges, riadt elutasításokra. Jelzés értékű ott is, ahol nem merjük egészen rábízni magunkat.

Mind fényesebb világossággal ragyogott fel előtte Isten arca. Jézus jelentett számára sokat: a Miatyánk istenképe, a kereszt feloldhatatlan, mégis tündöklő titka. Nem ok nélkül mondják misztikusnak - a szó legszorosabb értelmében. Hiszen újra meg újra megtapasztalta Isten szerető jelenlétét. Nem látomásokat látott, de azt a belső megvilágosodást élte át ismételten, amelyről fentebbi sorai is szólnak. Ezek nem pusztán egy elragadtatott művész vagy nagy gondolkodó ihletett órái, hanem valóban kegyelmi tények.

Jó gondolnunk rá, írásait olvasnunk egy olyan korban, amely a teljesítmények lázában él, s nemigen bátorít arra, hogy korlátainkat bizalommal viseljük - ambícióink, nagy és szent vágyaink feladása nélkül. Simone Weil körül nagyon rátalálhatunk az evangéliumi paradoxon igazságára, hogy az elsőkből gyakran utolsók lesznek, az utolsókból pedig elsők. Nem akkor, ha irigyen vagy gyűlölettel néznek szét maguk körül, hanem ha készek reménykedni a remény ellenére is.

Időszerű elgondolkodnunk Simone Weil Istenhez fűződő kapcsolatának tanulságain is. Mikor már megbizonyosodhatott Isten létéről, akkor sem igyekezett azon, hogy vele való kapcsolatát "intézményesítse". Ezért húzódozott attól, hogy megkeresztelkedjék. Nem az egyház emberi tökéletlensége riasztotta, mint ezt sokan híresztelik. Inkább küldetésének érezte, hogy megmaradjon azok között, akiknek nem adatott meg az az intézményes biztonság, amelyet az egyházhoz tartozás jelenthet. Azok között, akik kolduskenyéren élnek, kérik s köszönik a mindennapit. A küszöbön állók, kuporgók "szentje" ő: áldott - és kísértésekkel teli - állapotukban bízvást fordulhatnak hozzá.

Jelenits István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu