Egy jegyzetíró füzetéből

Sláger-változat

Egy régi sláger motoszkál bennem, a Filléres emlékeim. Egy időben széltében-hosszában énekelték. A folytatás az első szavak után inkább már idősebbek "filozófiája", mint Rippl-Rónai képén a nyitott ajtók, melyek az élet emlékeire nyitnak teret, s ezek olyan kedvesek lehetnek.

Az emlékezés hatalmával jobbára a művészet rendelkezik, ha szabadságot élvez, mint ahogyan a szabadság a mezője a helyes cselekvésnek, amelynek minősítésében fontos helyet kap az igazságos jelző...

Orwell, az író gondolat-rendőrsége ha mostanában működésbe lépne, alighanem furcsa meglepetések érnék az embert, aki próbálja megőrizni a legdrágább és legolcsóbb emlékeket. Persze ha mindent összegez is, a villoni kijelentés lesz számára a legélesebb: Csak azt nem tudom, ki vagyok én. Ki adhat erre elfogadható választ?

Mostanában adnak hírt a lengyel irodalom kiválóságáról: Stefan Zeromskiról (Szerb Antal sem hallgatott róla), aki bár régebben elköltözött az árnyak birodalmába, fényét regényeiben ránk hagyta, s az első világháborút követő lengyel helyzetről plasztikus emlékjelet rajzolt a wyszkówi plébánián (ez a könyv címe is): próféták szaggatott szavaival mondta a valóságot, s annak távoli-történelmi jelzéseit. Mint egykor Jeremiás. Zeromski életművéhez kötődve elmélkedik az 1969-ben elhunyt másik kiválóság: Jerzy Stempowski, és az értelmiség állapotát mint apokalipszist elemzi. A "visszacsatolás" a slágerhez ekkor folytatódhat: vannak-e emlékeim a valamikor meghatározó társadalmi rétegről? Hiszen az egyéni léthelyzetet nagyban az határozza meg, amilyen a környezet. Sok a bibliai Bileám, a hamis, megtévesztő-emlékeztető, akik az igazat rosszra biztatják. Áldozatokra, a bálvány tiszteletére. Az értelmiség (a középosztály) némán figyeli annak bukását, ami őseit naggyá és hitelessé tette - írja Stempowski, és hozzáfűzi: Az értelmiség elhagyta kezdeti irgalmasságát. Senki sem akar kockáztatni. Bizony nehéz a szűk zakóra prófétai köpenyt húzni! Dudorászom BródyJános slágerét, s próbálom megérteni, hogy a filléres emlékek nem csupán a cocteau-i Vásott kölykökéi: kacatok, rongybabák. Van még elszánt, prófétaságra kész értelmiségi. Ez utóbbi megkülönböztetés nem mindig iskolázottság kérdése, hanem a belső intelligenciáé. És ehhez kellene teret teremteni, tiszta teret a léleknek, a minden fontos kis emléket is megbecsülőnek. Végtére "egyetlen" emlék van: dolgokról, emberekről, történelemről, mindarról, amit egyszer megérintett a "kozmikus lehelet", a teremtés szentségi ereje, amikor a világot kimondta a Teremtő, és elküldte emlékeztetni a Szót, aki mindenkiben rejtve van, s minden emlékezésben megpendíti a szeretet citeráját.

A keresztény tartozzék mindig a Szó-értőkhöz, és gyakorolja az irgalmasságot. Mert a végidők őt sem kerülik el...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu