KRAKKÓI JEGYZETEK

Egy talpalatnyi hely

Szent Adalbert kápolnája a Főtéren, a XI. század végéről, egy-egy fával a két oldalán. A krakkói hagyomány szerint Adalbert püspök, miután megkeresztelte neveltjét, Géza fia Vajkot, Esztergomból egyenesen Krakkóba utazott. Néhány héten keresztül a szabad ég alatt prédikált a köré sereglő népnek - csehül, ám a lengyeleknek ez nem okozhatott különösebb gondot. Miután elbúcsúzott a várostól, missziós szándékkal a poroszok földjére ment, ahol elnyerte a vértanúság hervadhatatlan koszorúját. A krakkóiak olyannyira a szívükbe zárták, hogy azon a helyen, ahonnan prédikált, később kápolnát emeltek. Ez előtt sétálgatok most, ennek sarkánál ül összehajtható kis székén a tangóharmónikás.

Eleven álom

Bámulám a Visztulát... - ezzel a címmel jelent meg nemrégiben egy nagyszerű könyv, a budapesti Balassi Kiadó jóvoltából. Alcíme: Krakkó a magyar művelődés történetében. Hozzám is eljutott egy példány (még szép...), s most a Słowacki Színház szomszédságában, egy söröző középkori fallal körülvett kertjében olvasgatom. Izgalmas szöveggyűjtemény ez: az Érdy-kódextől II. Rákóczi Ferencen és Jósika Miklós bárón keresztül egészen a haditudósító Molnár Ferencig bemutatja, mi mindent írtak a magyarok Krakkóról. Mindjárt az Előszóban néhány remekbe szabott mondat, a krakkói főkonzul, Kovács István tollából: "Krakkó, e kattanóan tömör városnév észrevétlenül telepszik meg tudatunk mélyén, még a gyermekkor időhatárain belül. Mintha életünk örökké létező tartozéka, feltárandó titka lenne. Egy olyan térbeli pont, ahol megvethetjük a lábunkat... (...) Krakkó a magyar múlt is. Minden polgárházának, utcájának, templomának, temetőjének van magyar vonatkozású emléke, története, legendája." Ám a legérzékenyebben az egyoldalas írás lezárása érint: "...az 1960-as, 1970-es években, a város határában autóstopra várva, csak álmodozhattunk arról, hogy milyen jó volna éveket töltve ott tanulni. És ha az álom nem is válhatott valóra, Krakkó a mi személyiségünket is építő valóság lett." E ponton becsukom a könyvet, és elmerengek. Hiszen magam is pontosan ekként álmodoztam, igaz, a kilencvenes években - minden áldott nyáron (két alkalommal télen is), egy-két hetes krakkói látogatásaim legvégén, könnyes szemmel a vasútállomás felé vánszorogva: Istenem, ha nem kellene elutaznom innen, ha évekre itt maradhatnék... És az én esetemben az álom valóra válhatott! Itt üldögélek hát, nagyboldogan, a személyiségemet építő valóság kellős közepén. Hála érte az Egyetlenegynek.

Egy magyar díszpolgár

Az idézett előszót Kovács István még főkonzulként írta. Időközben (június legvégén) lejárt a megbízatása, és viszszatért Budapestre. Krakkói életem során számos közös dolgunk akadt, és ezek egynémelyike igazán emlékezetesnek bizonyult. Távozása előtt nem sokkal krakkói díszpolgárrá avatták, az első magyarként a város írott történetében. Krakkóban amúgy sem túl sűrűn osztogatják a díszpolgári címet: az elmúlt húsz évben a lengyelek közül a Szentatyát, Czesław Miłosz-t, Wisława Szymborskát és Andrzej Wajdát ítélték erre méltónak... Kovács István szavahihetőségét, egyenességét, megbízhatóságát egyetlen szóval sem szükséges méltatnom. Elég, ha csak annyit írok róla: hamisítatlan úriember. Úgy hallom, az egyik pesti irodalmi folyóirat versszerkesztőjeként munkálkodik tovább. (Bár az a mikrokozmosz innen egészen távolinak tűnik számomra.) Mindenesetre bizonyos, hogy Krakkóban még sokáig emlegetik őt.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu