|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Alkalmazott gyerektudomány Államalapító szent királyunk ünnepének közeledtével egyre többször jut eszembe egy XIX. századi amerikai tiszteletes meglátása: "a politikus és az államférfi között az a különbség, hogy a politikus a következő választásra, az államférfi pedig a következő nemzedékre figyel". Ezek szerint politikusnak tanulni is lehet, államférfinak azonban születni kell. Hiszen ahhoz, hogy valaki politikussá váljon, elegendő csupán a hatalom szeretete, az államférfivá válás útján azonban a jövőért érzett felelősség az első lépés. Azonban nincs olyan iskola, amely ezt képes megtanítani. Vagy államférfi a megbízott-választott vezető, vagy nem. Vagy kapott talentumot arra, hogy egy nemzet, egy ország sorsát irányítsa, vagy nem. Eszerint tehát politikus mindaz, aki talentumot ugyan nem kapott, a hatalmat azonban nagyon szereti, így hát megpróbálja elhitetni a körülötte lévőkkel, hogy minden látszat ellenére zörömböl néhány talentumforgács az iszákjában. Ez az elhitetés, ez a bizonykodás, ez a görcsös erőlködés az, amit manapság marketingnek, avagy - még szebb magyar kifejezéssel - PR-nak nevezünk. Bódítás, hírverés, szemfényvesztés - a következő választások érdekében. Azt mondják a reklám világában járatosak, hogy kutyával és gyerekkel bármilyen terméket el lehet adni. A recept tehát - úgy tűnik - egyszerű: ha én politikus lennék (mert államférfinak satnya vagyok), és úgy érezném, hogy a hatalom szó hallatán borsózni kezd szilárd és hajlíthatatlan gerincem táján valami, megfogadnám a píárosok tanácsát. Eladható termékké válnék: kutyát vásárolnék, futtatnám, labdát dobálnék neki a kamerák kereszttüzében, s minden második mondatomba háromszor szőném bele a gyermek szót. Eredeti gondolkodásmódomból adódóan ilyesféléket mondanék: "A gyermek a jövő." "A gyermek saját meg nem valósult álmaink beteljesítője." Meg aztán: "A gyermek mindaz, ami én már nem lehetek." Kitalálnék további hasonlókat, tanácsadóimnak parancsba adnám, hogy gyűjtsenek össze minden olyan szólást, közmondást, aforizmát és bölcsességet, amelyben szerepel a gyermek szó. Ezeket aztán szabadon variálnám. S várnám a hatást: a népszerűségi mutatók emelkedését. Úgy hinném, minden alkalommal, amikor kiejtem a gyermek szót, legalább egyszázad százalékkal emelkedik a bizalmi indexem. S menetelnék a következő választás felé. Büszkén, szabadon, politikushoz méltóan. Ha azonban lenne még igényem az önálló gondolkodásra, egyvalami biztosan nem férne a fejembe: vajon hogyan lehetséges, hogy ezeréves államunk alapító szent királya egyáltalán nem szónokolt a gyermekekről? Nem az ő "szélárnyékukban" hajszolta a népszerűséget. A gyermekek virtuális lobogtatása helyett halálos ágyán nagyon is valóságos patrónát, őrző és támogató égi Édesanyát adott ennek a nemzetnek. Olyan édesanyát, akinek oltalma alá nem négyévente egyszer, hanem évezredeken át, állandóan futhatunk. Ha tehát lenne még igényem az önálló gondolkodásra, feltenném a kérdést: lehetséges, hogy Szent István király nem is politikus volt? Lehetséges, hogy ezt az uralkodótípust hívják államférfinak? Hiszen ő a hatalma helyett a nemzetét akarta mindenáron megőrizni. De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy képes volt majd négy évtizedig trónon maradni, és képes volt az elmúlt ezer esztendőt beragyogni? Rejtély... Balázs István
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|