 |
 |
 |
 |
2003.08.17
|
Köszöntjük
a mennybe felvett Szűz Máriát! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Rákóczi- és kuruc emlékhElyek európában (XII.) Törökország: utolsó remények a Márvány-tenger partján... Rákóczi 1717. október 10-én lépett a Török Birodalom földjére, Gallipolinál. A közel negyven magyar utas között ott volt a leghűségesebb kísérő: Mikes Kelemen is. E naptól kezdve életüket akár részleteiben is követheti az olvasó az ő rendületlen hűséget tükröző, csodás nyelvezetű leveleskönyvéből.
A végsőkig reménykedő fejedelmet újabb csalódások érték. Már nem sokkal érkezése után a Porta - még Párizsba megküldött díszes levelében ígért - anyagi, katonai támogatását felejteni igyekezett, s épp egy eközben elvesztett háború terhével immár békére törekedett Ausztriával. (A két birodalom között 1716-ban kirobbant háború csillantott fel újabb reményeket az ismét veszélyes hajóutat vállaló bujdosók előtt.) Bár a fejedelem mindig óvakodott Thököly Imre útjától - szövetséges török seregek hazájába vitelétől -, más utat már nem látott.
Rákóczi Drinápolyba küldött megbízottal kívánta jelezni megérkezését a szultánnak, mivel partralépésekor fogadása elmaradt (korábban egy "gyorsabb járatú" hajóval induló, Pápay János nevű követének vitorlása csak egy nappal később futott be!)
A nagy bujdosót a török mégis mint fejedelmet fogadta: a szultán által küldött úgynevezett "veres hintón", 1717. október 18-án így vonult be kíséretével Drinápolyba, a hadjáratát kísérő szultán szálláshelyére. Itt november elején a kajmakámmal, majd december 17-én a nagyvezírrel tanácskozhatott, míg január 4-én fogadta a szultán. (E találkozásról festményt is láthatunk a fejedelem rodostói házában.) A tárgyalások lényegében sikertelenek voltak, ahogyan egy időközben Spanyolországból kezdeményezett szövetségi felkínálását is visszavonták. A Portánál mindenütt nagy ceremóniával fogadták, de szomorúan írja le, mennyire igyekeztek kikerülni alapvető kéréseit, feltételeit. Már érezhetően a porta a Habsburgokkal való egyezkedésre törekedett. Ezen egyezkedésben a magyar kérdés (történelmünk során nem utoljára) már csak "aduként" szerepelt a kedvezőbb feltételek kicsikarása érdekében. A titokban ápolt franciaországi visszatérés lehetősége is meghiúsult, az 1718. július 21-i pozsareváci béke (amely huszonnégy esztendőre szólt) pedig alapvetően eldöntötte Rákóczi törekvései és a bujdosók sorsát. A háborúk sokaságától megfáradt Európára több évtizedes békekorszak köszöntött. A lengyel, orosz és elsősorban francia szolgálatba álló, legelszántabb kuruc katonák is kénytelenek voltak belátni: egyhamar nincs kilátás a kialakult helyzet bolygatására. Csak a remény maradt, Mikes - törökországi leveleiből idézhető - megállapításával: A bujdosásban is bujdosnunk kell... A szultán ugyanis a császári követ kemény követelődzése ellenére sem volt hajlandó kiadni "vendégeit", mondván: inkább elvesztené fővárosát, mint hogy ilyen gyalázatot elkövessen. A békeszerződés értelmében azonban hazájuktól s lehetőleg a Portától távol kellett elhelyezni a bujdosókat Törökországban. A Lengyelországból is megszaporodott kolóniát először a Boszporusz mellett helyezték el, Böjükderébe, majd Jenikőjbe, de végül 1720 áprilisában indultak utolsó szálláshelyükre: Rodostóba. Itt - lóháton kétnapi távolságra Konstantinápolytól (a követ által kért Ázsiába költöztetés helyett) - a Márvány-tenger partján jelölte ki a szultán "birtokukat". Ezen állomást Bercsényi szokásos találó és keserű szellemességgel így emlegette fejedelme előtt, amikor megtudta annak nevét: "Rodostó: ostorod". A máig álló nevezetes házsor - az örmény városrész szélén - a "Magyar utca"(a "Macar sokak" ) őrzi fejedelmünk és az őt töretlenül tisztelő kíséret nyomát, Sibrik Miklós udvarmester, Mikes Kelemen, Zay Zsigmond, Radulovics János (udvari pap), Láng Ambrus (háziorvos), Bercsényi Miklós és felesége, valamint Csáky Mihály, Forgách Simon, Esterházy Antal és több hű magyar emlékét. Életükről a már említett ismert és részletes leírások tanúskodnak. Ha bőségben nem is, de hiányt nem szenvedve éltek itt a számukra rendszeresített tisztes járadékból, eleségtermő földekből, azonban a politikai életből lényegében kirekesztetten. Néhány látogató, bujdosó érkezett még később is Rodostóba. De néhányan "távoztak" is. Forgách Lengyelországba ment, a jaroszlói emigránsokhoz, míg Esterházyt két év múltán a pestis vitte el, másokat más betegség... A napi ájtatosságát végző, szigorúan puritán és dolgos napokat élő vezérlő fejedelem - igazi nagy egyéniséghez méltóan - ismeretes irodalmi munkássága mellett sem tartotta "rangon alulinak", hogy napjait a házban olykor apró viszályok elsimításával vagy székfaragással töltse... Mindeközben még mindig terveket szőtt, holott lelke látta ügye kilátástalanságát. Éppen az ötvenkilencedik évének betöltését követő napokban betegedett meg. 1735. április 8-án ért véget annak a nagy államférfinak és gondolkodónak az élete, aki léte értelmét a következőképpen foglalta össze: Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt... a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. A rodostói temetőből három hónap múltán Konstantinápolyba, a máig álló jezsuita St. Benoit-templomba került édesanyjával egy sírba II. Rákóczi Ferenc teste. Itt pihent a fejedelem egészen 1906-ig, hazahozataláig. Akkor - amint a Felvidék Rákóczi-emlékeinél már leírtam - végső nyughelyére, a kassai dóm kereszthajójának sírboltjába helyezték porait. A négy kőkoporsó egyikébe, édesanyja és egyik fia maradványai mellé került minden idők legönzetlenebb magyarja, Erdély utolsó fejedelme, népének örök zarándokhelyet jelölve... Messik Miklós Magyar Emlékekért a Világban Egyesület
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
