Fiatalokkal beszélgetve

Értelmiségi kérdések (1.)

Na bumm, megint ez a ki tudja hányszor felhánytorgatott téma: értelmiségiek vagyunk-e?

Mintha nekem szegezték volna, hogy valóban kifeszítsenek. Nem hagytam magam, tudtam, egészen más természetű probléma idegesíti, feszíti őket, jóllehet a fenti kérdésből kell kiindulni.

A társaságot nem ismertem, "szóvivőjüket" igen. Már meghívott a klubba, ahol elég sokan összegyűlnek - alkalomadtán. Csak ezt kérdeztem:

- Sokan voltak most is?

- Meglehetősen - mondta egy bőszakállú huszonéves. - Kár, hogy nem hallotta a szöveget. A csuda se tudja már, ki az értelmiségi, meg egyáltalán, kell-e még erről annyit szövegelni. Vagyunk, akik vagyunk.

A kávéház tágas, az asztaloknál akad hely a délutáni "csúcsforgalomban" is. Összébbverődtünk, ne legyünk hangosak. Mondtam, hogy a szomszéd asztalnál hajdan Babits kávézott, neki aztán volt véleménye az akkori értelmiségről, jóllehet különcnek tartották. Nem az volt. Értelmiségi. Vagyis egy kicsit jobban a helyén kezelte a dolgokat, többet adott az értelmiségi létre. Persze tudom, a fogalom problematikus manapság, ezért unják...

- Valahányan érettségiztünk, de mit ér az? Egy ilyen bizonyítványt már figyelembe se vesznek - vágott vissza keserűen a szakállas fiatalember mellett ülő fiatalember. Köztük a lány csak legyintett:

- Nekem van diplomám, mégis jelenleg fagylaltot árulok az utcán, igaz, az apámét. Olykor kedvem lenne elkiáltani magam: - Hölgyek, urak, ihol a diplomás fagyi tizenkét változatban, egy adag csak hetven forint! Aki óhajtja, megtoldhatja egy tízessel, ennyit tán megérek!

- Cinikus vagy, M., tényleg a fogalmat kellene helyre tenni, azonban jómagam is képtelen vagyok.

Ez már nekem szólt, mivelhogy én lennék az értelmiségi ennyi "analfabéta" között. Tiltakoztam, s próbáltam megnyugtatni őket.

- Aligha az iskolázottság mértékénél kezdődik a határ, inkább az önmeghatározásnál: annak érzem-e magam (vagyis értelmiséginek) vagy nem? A készség, az akarat, a készenlét, amely igénnyel társul, mindent eldönthet. Igény az intelligenciára, a tájékozottságra, a gondolkodásra. Lehet valaki kétdiplomás, mégis hiányozhat belőle valami, az, amit kulturáltságnak, benső intelligenciának mondunk. Ismerek embereket, akik csak alapiskolát végeztek, de társaságban, egymás közt annyi mindenhez hozzászólnak, hogy sokszor szégyenkezem: én bizony felsülnék. Értelmiségi az, aki az értelmet nem hagyja parlagon. Műveli. Régen az érettségi belépő volt az értelmiségiek - a középosztály - körébe. Manapság valóban keveset ér, a kellő fölkészültséget minden szakma magasabb szinten követeli meg, a civilizációnk így alakult. Ezért nehéz úgynevezett munkásrétegről beszélni, de jobb fogalmat nem találtak ki. Ma valamilyen szinten az emberek többsége értelmiségi. Legfeljebb az önminősítésünkben lehet meg az értékelés százalékosan magasabb fokozata. S ha jogos, miért ne lehetne meg? Értékeinkkel tisztában lenni: kötelességünk. Ez az öntudatunk egészséges meghatározása, nem pedig beteges önteltség. S manapság egyre inkább szükség van erre az öntudatra, amikor annyira ellaposodik a világ, igénytelenekké válnak az emberek a szellemi értékrend iránt, belemosódnak a szürkeségbe, pedig többeknek van tehetségük, mint gondolnánk, s mégis nemegyszer úgy határolódnak el, hogy a tájékozatlanságukkal tüntetnek, ne mondjam: tettetett butaságukkal. Vagy mások az ellenkező végletbe esnek, és hihetetlenül magasan hordják az orrukat. A félműveltek a legveszélyesebbek minden időben... Persze van itt más, korváltással járó kóros tünet. Egy hatvanas évek végén elhunyt zseniális lengyel író, gondolkodó azt írta, hogy leértékelt értelmiséggel kell szembenéznünk, amely akkor emeli fel tekintetét, ha pillanatnyi sikerének köszönhetően olcsó autót vásárolhat. Ők ilyenkor a tulajdonosok arroganciájával viselkednek. Nálunk sincs másként, ha jól szétnézünk, s az elmúlt időben eltűnt az a vélekedés, hogy a nemzetet egy jobb, szellemében, becsületében nemesebb nemzedék irányítsa. Jó néhány évtizede ezt az országot - miként a lengyeleket - nem a humanista értelmiség alkotta meg. Erre bizony fátyol borult. Feledés. Időnként meggyalázzák a képviselőit. Nincs igény rájuk. A meglévők pedig leginkább csak figyelik annak bukását, ami őseiket naggyá, igényessé - valóban értelmiségivé - tette. Jól írja Stempowski, a lengyel gondolkodó: Az értelmiség elhagyta kezdeti irgalmasságát. Senki sem akar kockáztatni. Azt hiszem, világos beszéd. Tehát ne az legyen a dolgunk, hogy visszavonulunk, vagy kitérünk a felelősség elől. Az értelmiség az irgalom s a vállalás jegyében minőségi változtatásra képes. Legyen most ennyi elég, majd folytatjuk.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu