Simone Weil: Jegyzetfüzet

(részletek)

Lemondás. Utánozzuk Istennek a teremtésben megnyilvánuló lemondását. Isten - bizonyos értelemben - lemond arról, hogy minden legyen. Nekünk arról kell lemondanunk, hogy valami legyünk. Ez az egyedüli jó, amire képesek vagyunk. (...)

Csak az a miénk, amiről lemondunk, amiről nem mondunk le, kicsúszik a kezünkből. Ebben az értelemben nem is lehet a miénk az, ami nem járt Istennél.

*

Amikor imádkozunk, semmi konkrét dolgot nem szabad magunk elé állítanunk, hacsak természetfölötti sugallat nem késztet erre. Hiszen Isten egyetemes valóság. Igaz, leereszkedik a konkrétumba. Leereszkedik, leereszkedett a teremtés aktusában; ugyanígy a megtestesülésben, az Eukarisztiában, a Sugalmazásban és így tovább. Csakhogy ez leereszkedő mozgás, sosem emelkedés; Isten mozgása, nem a miénk. Mi csak akkor alkothatunk ilyen kapcsolatot, ha ebben Isten vezet. A mi dolgunk, hogy az egyetemes felé forduljunk. Lehetetlen emelkedő mozdulattal, de lehetséges leereszkedővel.

*

Amikor az emberben a puszta természet - függetlenül minden testi ösztönzéstől és megfosztva minden természetfeletti megvilágosodástól - végrehajt olyan cselekedetet, amelyek épp olyanok, mintha a jelenlevő természetfölötti világosság késztetésére jöttek volna létre; akkor a tisztaság tetőpontján vagyunk. Ez a pont a Passió centruma.

*

Nem új dolgok megértésén kell fáradoznunk, inkább azon, hogy türelem, erőfeszítés és módszeresség útján eljussunk odáig, hogy egész lényünkkel megértsük az önmagunkban megnyilvánuló igazságot. (...)

Ha értelmünket a jó felé fordítjuk, lehetetlen, hogy egész lelkünk annak vonzásába ne kerüljön - lassanként, ha mégannyira ellenállna is.

*

Igazságosság. Állandó készenlét annak elismerésére, hogy egy másik ember nem az, aminek olvassuk, amikor ott van (vagy amit gondolunk róla). Vagy inkább kiolvasni belőle, hogy bizonyosan más, talán egészen más, mint aminek olvassuk. Minden lény hangtalanul kiált azért, hogy másként olvassák.

*

A testi munka. Az idő, amely behatol a testbe. Munkája által az ember anyaggá lesz, mint Krisztus az Eukarisztiában.

*

Elengedni az adósságokat. Elfogadni a múltat, anélkül, hogy valami kompenzációt várnánk a jövőtől. Megállítani az időt a pillanatban. Ez a halál elfogadását is jelenti.

*

Isten azért adta nekem a létet, hogy visszaadjam neki. Úgy vagyunk ezzel, mint azokkal a próbatételekkel, amelyek csapdákra hasonlítanak, s amelyekkel a mesékben, a beavató szertartásokban találkozunk. Ha elfogadom ezt az ajándékot, rossznak, végzetesnek bizonyul; értéke akkor mutatkozik meg, ha lemondok róla. Isten megengedi nekem, hogy kívüle létezzem. Az én dolgom, hogy lemondjak erről a lehetőségről.

*

A lehetetlen a természetfölöttibe nyíló ajtó. Csak be kell kopogni rajta. Valaki más nyitja ki.

*

Semmi sincs, ami jobban megközelítené az alázatot, mint az értelem. Lehetetlen értelmünkkel büszkélkedni akkor, amikor valóban használjuk. S mikor használjuk, nem ragaszkodunk hozzá. Hiszen jól tudjuk: még ha a következő pillanatban gyengeelméjűvé válnánk is, és úgy is maradnánk életünk végéig, az igazság továbbra is létezik.

(Bárdos László és Jelenits István fordításai)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu