Út a Kálváriára

Húsz éve már, hogy ezzel a címmel jelent meg Dsida Jenő válogatott kötete. Ezt a kiváló erdélyi lírikust sajnos egyre kevesebben ismerik, a gimnáziumok magyar irodalom óráin nem jut rá idő. Nagy költő volt, nagy szenvedő és nagy hívő. Húsvét előtt olvasgatom verseit, nemcsak az antológiákból sosem hiányzó Nagycsütörtököt, hanem a többit is, a kiszolgáltatottság és bűntudat remekeit. Itt van mindjárt a Siralom. Befejezését akár kórusban mondhatnánk, szégyenkezve, mellünket verve, bűntudattal:

Egy sovány pap beszél.

Azt mondja, hogy sokat kellene sírnunk,

nagyon rosszak vagyunk.

S mi letérdepelünk és kórusban zokogunk:

Miserere! Miserere! Miserere!

Krisztusa nem békés, megelégedett. Vándorló, a jóra hiába intő, porlepett, s könnyei hullanak a bűnös emberért. Végigjárta és végigszenvedte a siralmak völgyeit, s újra meg újra igyekezett jó útra vezérelni az igazságaitól visszariadó hallgatóit:

Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek

útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget

nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.

Hangod fájó hullámokat kavart, mikor

a sok beszéd után rekedten újra

szólani kezdték. Megtépett és színehagyott

ruhádon vastagon ült a nagy út pora,

sovány, széltől-naptól cserzett arcokon

bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két

parázsló szemedből sisterege hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei.

(Krisztus)

Jézus asztalhoz ült barátaival. Mert az emberi élet legnagyobb ajándékai közé tartozik az igazi örömszerző barátság. Erről a keresztény együttlétről is írt:

ó mert tudom bizonnyal

nem bűn örömben élni

s az Isten úgy tekint le

rátok kék egéből,

jóságos víg mosollyal,

ellágyult szívvel és

félszemmel hunyorítva,

ahogyan én tekintek

a tej körül csatázó,

ugrándozó, bolondos,

lefetyelő, bozontos,

rubintos nyelvű, huncut

öklömnyi kiskutyákra.

(Vidám kínálgatás keresztényi lakomán)

Egyik legszebb verse, az Út a Kálváriára. A szenvedés távlatait, a kínok által nyert szabadulás ígéretét kevesen fejezték ki ilyen megragadó hitelességgel:

Valaki lépked, felfelé tart.

Bozót közt víg madársereg.

Valaki lassan felfelétart.

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel, a csúcs felé tart,

hogy önmagát feszítse meg.

S aztán az üres sziklasír biztonságot és örömöt szerző látványa. Ülünk az elgördített kövön. Könnyezünk és tudjuk, hogy megváltozott életünk eddigi térfogata.

Lábadozó régi hitben

egész nap csak ülök itten.

Lelkemet nagy, jó meleg

szent fuvallat lepte meg,

bent az odvas, szürke barlang

mélyén muzsikál a halk hang.

ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

áprilisban fürdik és

aranyozza napsütés,

ahogy lépked jobbra-balra

ezer madár fakad dalra

s ring, hullámzik a vetés.

(Húsvéti ének az üres sziklasír mellett)

A szenvedés időszaka lezárul:

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.

Elég volt már a szenvedés.

Az élet lassan fölém takarja

a csöndes napok sátorát.

(Zarándokút)

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu