Bíró László püspök

A húsvét szentsége - a házasság is

Tízéves a családokhoz írt pápai levél

A házasság a húsvét szentsége. Nem az alkalom mondatja ezt velem - hogy éppen most jelenik meg ez az írás -, hanem a meggyőződés. A kereszten meghalt Jézus az önátadás teljességét valósítja meg. S az önátadás és az egység a titka a Szentháromság életének is. A házasságnak ugyanígy. De mondhatnánk azt is: magának az emberi életnek: emlékezzünk Jézus szavaira: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki kész elveszíteni, az megnyeri." Mondhatnánk úgy is: egyedül az odaadott élet "működik", egyedül az lehet emberhez méltóan teljes és boldogító - éljünk akár cölibátusban, akár házasságban.

Tíz éve hirdette meg az ENSZ a család évét. Ehhez a felhíváshoz a Vatikán is csatlakozott, II. János Pál pápa pedig levéllel fordult a családokhoz. Olyan személyes hangú írással szólította meg őket, mint amikor a családfő szól övéihez, együtt ülve a közös asztalnál.

Házasságról, családi életről, gyermeknevelésről szól ez a levél, amelyben a pápa ismerős - korábban és azóta is többször megfogalmazott - gondolataival találkozunk.

Az ember: személy - ez a pápa gondolkodásának egyik sarkpontja, merthogy ez a keresztény emberkép lényege. Az ember személy - attól és azért, mert Isten vonásait hordja az arcán -, nem csupán individuum. A házasság két személy egyesülése, amelyből új személy(ek) léte fakad. Az emberi nemzés a természet rendjében történik ugyan, de az emberileg megélt szerelem a természetfölötti valóságba kapcsolódik.

Korunk reményvesztettségét a pápa - közel tíz évvel a családokhoz írt üzenetet követő, Az egyház Európában kezdetű apostoli levelében - ugyancsak azzal magyarázza, hogy az Isten arcvonásaitól megfosztott emberképnek nincs perspektívája. Hamvazószerdán az egyház emlékezteti az embert: "porból vagy és porrá leszel", az istentelen világkép viszont azt vágja az arcába: por vagy - semmi más...

A családokhoz szólva a pápa hangsúlyosan említi az imádságot, amely megőrzi a családot. Az ima által lelki emberré formálódunk, és a lelki emberben születik meg az igazi gyöngédség, amely mélyíteni tudja a házasságban a két ember egységét. Az ima éberré és figyelmessé tesz, hogy észrevegyük a másik ember életének apró rezdüléseit, örömeinek és fájdalmának üzeneteit. Az ima növeli és neveli bennünk a hűséget. Az imádság a téren és időn túl is összetartja a családot: nemcsak a most együtt imádkozókat, hanem a korábban, illetve az elkövetkező időben imádkozó családtagokkal is összeköt.

A szeretet civilizációjáról is sokféle összefüggésben szólt már a Szentatya. Tíz évvel ezelőtti levelében viszont azt hangsúlyozza, hogy a család tehet a legtöbbet ezért. Ha a házasságban megszületik a "mi" - az isteni személyek szeretetegységének földi képmása -, ha két ember egységének misztériuma mind több házasságban mélyül el, akkor a szeretet civilizációja épül.

A család kiindulópontja és célja a házassági communio. Gazdag jelentéstartalma miatt egyetlen magyar szóval nem adható vissza ez a kifejezés: jelentheti a házastársak elmélyülő egységét, annak folyamatos munkálását, ugyanakkor az oltáriszentség vételében ember és Isten találkozását, "asztalközösségét". E kis szómagyarázat is jelzi talán: a házasság nem pusztán e világi, társadalmi intézmény. A pápa erre a communióra, az életük kölcsönös és folyamatos odaadásából épülő egységre hívja a házaspárokat. Csakis ez az - egymás felé forduló figyelemből, szeretetből, önátadásból táplálkozó - egyre mélyülő egység lehet alapja a jó családi légkörnek.

Papként, lelki vezetőként is látom: a mai emberi kapcsolatokból - és legfájóbban a házasságra készülő párokból - leginkább ez a kommunikációból (az egymásra figyelésből, a másikkal való mély beszélgetésből, gondolataink és érzéseink bizalmas megosztásából) megszülető communio hiányzik.

Tíz éve ünnepeltük a családévet, gyakran idéztük a Szentatya levelét, amely termékenyítő ajándékká lett számunkra - ennek nyomán születtek meg a máriabenyői konferenciák, amelyek a hazai egyházban újra és újra igyekeznek fölhívni a figyelmet a házasság és a család fontosságára. Az évről évre megrendezett konferenciákon több százan vesznek részt, akik a hétköznapokban is sokat tesznek az ügyért...

Sok "apró" eredmény következik ebből. Egyre több házascsoport jön létre az egyházközségek körül, amelyeknek tagjai a legkülönfélébb módon segítik, támogatják egymást. A házaspárok egyre mélyebben megértik a pápa óhaját, hogy a keresztény családok evangelizált és evangelizáló közösségek legyenek.

E házaspárok közül egyre többen lesznek a papok munkatársai a plébánián és a templomban és az egyház megjelenítői a társadalom legkülönfélébb színterein.

Ebben a húsvéti írásban is szeretném felhívni a családok és a papok figyelmét arra, hogy legyen szívügyünk a családi életre való felkészítés. Ennek csak végpontja lehet a jegyesoktatás, amiben sokáig ki is merült mindez. Egy régi mondás szerint a gyermeknevelés a gyermek születése előtt harminc évvel kezdődik. Ez azt jelenti, hogy nagymértékben az előző generáció neveltetése határozza meg a gyermek nevelődését. Mi, a mai felnőtt, gyermekeket nevelő nemzedékek, tisztáztuk-e magunkban, milyen családképet hoztunk magunkkal otthonról? A házaspárok tudják-e, hogy mindennapi életük valamennyi apró mozzanatával a családi életre - vagy éppen annak elutasítására - nevelik gyermekeiket? A papoknak, pedagógusoknak és hitoktatóknak pedig már a gyerekek kisiskolás korától meg kell ragadniuk minden lehetőséget, hogy támogassák és a maguk eszközeivel tudatosítsák a felnövekvő nemzedékekben az otthon kapott családi életre nevelés pozitív hatásait, és azokat az értékeket, amelyekre a családi élet épülhet: az önzetlenséget, az önfegyelmet, a felelősségérzetet... Képessé kell tennünk a következő nemzedéket értelme és akarata használatára, ami különösen lényeges egy agyonmanipulált világban.

Nagyon szerencsétlen nevelési elvnek látszik az "adjunk meg a gyereknek mindent", mert az ilyen közegben felnőtt gyerekek fél lábbal járva vergődhetnek csak át az életükön: csak azt ismerik, milyen jó kapni, de az adás öröméről fogalmuk sincsen.

Nemegyszer előfordult, hogy egy fiatal leány vagy fiú nagy komolyan odajött hozzám, és azt kérdezte: atya, látott-e már boldog házasságot? Örülök, hogy egyszerre mondhattam nekik igazat és biztatót is: láttam. Az ifjúság tele van aggodalommal - és ebben az előttük járó generáció súlyosan felelős. Ezért is különösen fontos, hogy vigyük el jó hírét a jó házasságoknak, bizonyítván, hogy az Isten által rendelt életforma élhető, sőt örömmel, az ember életét kiteljesítő módon élhető.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu