Egyesült, művelt, hívő kereszténységet!

Beszélgetés Gánóczy Sándor teológusprofesszorral

A Franciaországban élő teológusprofesszor, Gánóczy Sándor nyugdíjba vonulása óta rendszeresen tart előadásokat Magyarországon, illetve Erdélyben. Témái - a keresztény egyházak egységtörekvése, a választott nép, istenképünk természettudományos kihívása - soha nem voltak annyira időszerűek, mint napjainkban, hiszen az EU-csatlakozás küszöbén, a szabadelvűség, anyagiasság dzsungelében nemzetünk megmaradása függ attól, képesek vagyunk-e katolikusként, protestánsként megteremteni a keresztény egységet, s meg tudjuk-e tartani hitünket...

A közel ötvenéves kommunista cenzúra miatt ma Magyarországon kevesen ismerik Önt. Kérem, először beszéljen életútjáról.

- A budapesti Központi Szeminárium növendéke voltam, elöljáróim tudtával 1949 januárjában érkeztem Párizsba, ott szernteltek pappá, és ott dolgoztam először lelkipásztorként is. Előbb franciák, majd a magyar menekültek pasztorálásában vettem részt. Mind a mai napig az Esztergomi Főegyházmegyéhez tartozom, de a világi realitás más: francia állampolgár lettem, s életem nagyobbik részét külföldön töltöttem.

Teológusként dogmatikával foglalkozom, az Isten-tantól kezdve egészen az egyháztanig. Huszönöt évig a würzburgi egyetem teológiai karán voltam tanszékvezető tanár. 1996-ban onnen mentem nyugdíjba, s költöztem vissza Franciaországba.

Pályám kezdetétől foglalkozom Kálvinnal. A II. vatikáni zsinat idején püspököm javasolta, menjek el Rómába doktorálni. Meglátogattam Taizében Max Thuriant, aki a taizéi közösség teológusa volt, s tőle kértem tanácsot, miről írjam az értekezést. Azt ajánlotta, hogy Kálvin egyháztanáról és az egyházi szolgálatról szóló tanításáról.

A zsinaton aktuálissá vált az ökumenikus párbeszéd kérdése. Yves Congar, aki ebben vezető szerepet játszott, publikálta a munkámat. További kutatási feladatot kaptam, s két évig Mainzban dolgozhattam, aminek egy második Kálvin-könyv lett az eredménye, mellyel már végleg bekerültem a Kálvin-specialisták körébe. Két díszdoktori címemet reformátusoktól kaptam, a genfi és a budapesti református egyetemtől. Mindezek ellenére tevékenységemnek csupán tíz százalékát teszi ki a Kálvin-kutatás.

Magyarországon a keresztényellenes diktatúra sikeresen életben tartotta a katolikus-református-evangélikus ellentéteket, politikai törekvésüknek köszönhetően még ma is széthúzás uralkodik a hazai keresztények között, sőt, a rendszerváltás után az ellentéteket a szekták támogatásával is megpróbálják felszínen tartani. Hogyan lehetne mindezek ellenére békét és egységet teremteni, illetve az az egység, amely Önben megvalósult, megvalósítható-e közösségi szinten is?

- Kálvin kutatásával, megértésével nem lettem református, megmaradtam katolikus hívőnek. A történész eszközeivel olvasom a szövegeket, s illesztem bele a korba, amelyben keletkeztek. A kutatás objektív részében szó sincs arról, hogy én mit hiszek. De most, hogy már egy kicsit jobban ismerem Kálvint - nemcsak azt, amit írt és mondott, hanem azt is, hogy a szemléletében mi volt a lényeges és mi a mellékes -, már jobban tudok beszélgetni azokkal az emberekkel, akik születésük és nevelésük révén reformátusok.

Egy katolikusokból és evangélikusokból álló munkacsoportban öt évig azt kutattuk, érvényesek-e még azok az elítélő kijelentések, amelyeket a XVI. században egymás ellen tettünk. Megállapítottuk, hogy már az ellentétek kezdetekor is római részről sokszor olyan tételeket ítéltek el, amelyeket Luther sohasem képviselt, s a lutheránusok is meglátták azt, hogy mi sem azt tanítjuk, amit nekünk tulajdonítanak. Ezzel valóságos felszabadulást éltünk meg, s anélkül, hogy áttértünk volna a másik hitére, útjaink találkoztak. Hiszen sokszor a kérdésekre ugyanazt a választ adjuk, ugyanazt hiszszük, ha más nyelvezetben is beszélünk arról.

A tudományos munka elősegíti az ökumenikus közeledést, s ha a teológusok közös nevezőre jutnak, ez feltétlenül kisugárzik az egyháztagok felé is.

Azokat a hibákat, amelyekre Luther figyelmeztetett, mára a katolikus egyház kiküszöbölte, "belső reformációja" által megtisztult, sőt teológiailag állandóan fejlődik, mind jobban közeledik Krisztus, Isten és az ember teljesebb megismeréséhez. A két egyház ma már akár ismét egyesülhetne. Mégis miért nem történik meg ez?

- A teológia mindkét egyházon belül fejlődött, ennek köszönhetően a lutheránusok már sok tekintetben eltérnek attól, amit Luther tanított. Másrészt az egyes lutheránus teológiai irányzatok között is lényeges ellentétek mutatkoznak.

Természetesen az ökumené alapja a nagy kezdeményezők, Luther, Kálvin, Zwingli tanításainak a II. vatikáni zsinat tanításaival való összehasonlításában rejlik, s ekkor kiderül, hogy nincsenek köztünk szakításra okot adó nézeteltérések.

Nemrégiben Kolozsvárott református és katolikus teológusok, hívek és diákok előtt arról beszélhettem, hogy Luther szerint a mise nem engesztelő, hanem csak hálaadó áldozat, mert egyedül Krisztus az, aki engesztel, az egyház csupán hálát ad ezért.

A zsinat rendszeresen használta az úrvacsora kifejezést, amely a reformátorok szótárában az eucharisztia neve volt - ez a görög szó hálaadást jelent. Így amikor a zsinat eucharisztikus úrvacsoráról beszél, hallgatólagosan kétszeresen is eleget tesz Luther javaslatának.

Nagy lépést jelentett az egyesülés útján a megigazulás tanának tisztázása is. A XVI. század elején ennek a tannak eltérő értelmezése vezetett a szakadáshoz. 1999 decemberében pedig Augsburgban a Lutheránus Világszövetség és a Keresztény Egység Pápai Tanácsa között megszületett a megigazulásról szóló közös nyilatkozat. Részt vettem az előkészítésben. A már említett ötéves munka egyik eredménye volt ez a kölcsönös kiátkozásokat is revideáló nyilatkozat. Arról szó sincs, hogy az ember megszűnne katolikusnak lenni, de már egészen másként az, mint azok, akik négyszáz évvel ezelőtt kiátkozták a másként hívőket.

Professzor Úr! Két előadást tartott legutóbb Budapesten, az egyiket az agyvelőkutatással, a másikat a választott néppel kapcsolatban. Miért foglalkozik egy teológus orvosi kérdésekkel?

- A XXI. század teológiájának elsősorban a természettudományos gondolkodás kihívásaira kell válaszolnia. Ehhez hozzátartozik a halhatatlanság és a feltámadás kérdése is, melyekről ma már nem lehet úgy beszélni, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Az agykutatás megkérdőjelezi, hogy az ember testből és lélekből mint két szétválasztható szubsztanciából áll, mert nincs olyan lelki funkció, melynek ne lennének testi rezdülései. Szétválaszthatatlan struktúra az ember, és ez csak úgy tudja egységét megvalósítani, hogy az összes mozzanatai egymásra hatnak és közösen működnek. Ez ellenkezik Platón emberké-pével, amely szerint egy anyagi és egy szellemi szubsztanciából vagyunk összetéve, és amely az anyagit a lélek ideiglenes börtönének tartja. A keresztény gondolkodás évszázadokig vallott magáénak egy hasonló felfogást, amely már nem egyeztethető össze az agykutatás eredményeivel. Nélkülözhetetlen, hogy a teológus tisztában legyen azzal, mit értenek az agykutatók a "központi idegrendszeren", mi mindenre hat ki az agyvelő, és mi hat rá vissza, végül mi a strukturális viszony az idegfunkciók és az öntudat között.

Pál apostol talán hasonló módon gondolkodott, amikor a zengő ércről és a pengő cimbalomról szóló példabeszédében a testet egy olyan hangszerhez hasonlította, amelyen keresztül, emberszerű strukturáltsága által emberként tudunk megnyilvánulni. De ő ennél tovább megy, s azt is mondja, semmik vagyunk, emberségünk mit sem ér, ha nincs bennünk szeretet. Lehetünk tehát nagyon ékesszólóak vagy tehetséges, sikeres művészek, de ez mind kevés ahhoz, hogy Istenhez hasonló emberré váljunk. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogyan fejeződünk ki a testünkön keresztül, a testünk segítségével.

- Pontosan. A régi metafizikai embertan megelégedett azzal, hogy világosan meghatározza két összetevőnknek, a testnek és a léleknek a mivoltát. A mai embertan ezzel szemben arra utal, hogy miként működik az emberi idegrendszer és az öntudat egymásba nyúló, szétszedhetetlen struktúrája. Mondhatnánk, hogy miként zeng az emberi "hangszer". Ugyanakkor ez az embertan nem kérkedik végleges eredményekkel.

A mai tudományos teológia hasonló szerénységről tesz tanúságot, mikor is inkább leír, mint definiál, és tételeit a kutatás eredményei szerint újra meg újra átfogalmazza.

A másik előadásom címe A "választott nép" - Egy bibliai téma értelme és torzképei volt. Felvetettem a kérdést, vajon mit is jelent az isteni választás, és kiket választ az Isten. A Biblia szerint akarata nem egy bizonyos csoport leszűkítő szelektálása. Még kevésbé érdemek, emberi nagyság elismerése. Izraelnek ezt mondja Jahve: "Nem azért /.../ választott ki benneteket az Úr, mert számban fölötte állnátok az összes népnek /.../, hanem mert szeretett titeket" (vö. M. Törv. 7, 7k). Másrészt a zsidók választottsága áldozatot is követel: nehéz feladatok teljesítését. Az Újszövetségben pedig, ahol elsősorban Jézus maga a választott, a szenvedésre kész választott, az ő tanítványai arra lesznek kiválasztva, hogy tanítványaivá tegyenek "minden nemzetet" (vö. Mt 28, 19). Következőleg igehirdetésük célja, hogy sok nép részesüljön a választás kegyelmében.

A kérdés időszerűségét jól példázza az amerikai politika. G. W. Bush követői minden látszat szerint egy bizonyos isteni küldetést véltek teljesíteni, mikor megelőző háborút indítottak a "gonoszság tengelye" ellen, illetve amikor erőszakkal terjesztik a demokrácia "evangéliumát". Emellett nem vallják be, hogy gazdasági érdekek és hatalmi törekvések is vezérlik őket.

A másik, kimondottan egyházi jellegű "torzkép" mögöttünk áll. A középkorban az egyház tartotta magát a választott népnek. Azt tanította, hogy akit megkeresztelnek, az üdvözül, akit nem, az elkárhozik. Ezt a kizárólagossági tudatot erősítette Ágoston tanítása az úgynevezett áteredő bűnről, amelytől csakis a keresztség tud megszabadítani.

A zsinat ezzel szemben azt tanítja, hogy az egyházon kívül is lehetséges az üdvösség, és hogy a megkeresztelt embereket is fenyegetheti kárhozat.

Hogy lehetne az egyszerűbb, teológiailag képzetlenebb embereket - magyarokat, franciákat - megszólítani, felrázni a szellemi tespedtségből, felébreszteni bennük az Isten iránti vágyat?

- A magyarok "felébresztése" az itt élő lelkipásztorok feladata. Itthon nagyon sok jól képzett, tisztességes, nyílt emberrel találkozom, mint például a katolikus egyetem teológiai karának tanáraival, Puskás Attilával, Kránitz Mihállyal és másokkal. Előadásaimat a diákok figyelmesen hallgatják, értékes kérdéseket tesznek fel.

Nekem mindig azt mondták, hogy hagyományőrző katolicizmus van Magyarországon. Biztos, hogy van ilyen, de én mást is látok, legalábbis az egyetemeken.

Az élő plébániai közösség kialakítása az adott lelkipásztor feladata. Természetesen fontos, hogy a kis csoportokat, az elevenebb egyházközösségeket ne tekintsék veszélyesnek; alakítsanak ki a bázis és a püspökök között élő kapcsolatot.

Minden keresztény ember egyéni felelőssége, miként követi Jézust, hogyan értelmezi a tanítását, hogyan sugározza át életével a hitét, s ehhez milyen segítséget vesz igénybe. Kétségtelen, nagy a kísértés az elvilágiasodásra, vagy akár a szektásodásra. A fogyasztói magatartás a liberális világnézet keretében ma áthatja a vallási életet is. Sok ember a nagy vallási "kínálatból" azt választja, ami éppen megfelel vagy tetszik neki, és abból "kever" magának hitéletet. Szabad a verseny, de a kereszténységnek kreatív módon kell benne résztvennie. Félelemre nincs okunk, ha tudatában vagyunk a krisztusi hit jó esélyeinek és természetesen a Szentlélek kegyelmének.

Váczi Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu