Bábel Balázs érsek

"Harmadnapra föltámadott az Írások szerint"

A II. vatikáni zsinat idejére visszanyúló emlékem: az Új Ember újságot olvastam fel rendszeresen dédnagyapámnak, amely akkoriban tudósított a megújuló liturgiáról. Akkor találkoztam először a niceai hitvallás magyar fordításával - addig csak az apostoli hitvallást mondtuk magyarul. Máig emlékszem meghökkenésemre, amikor a "harmadnapra föltámadott az Írások szerint" hitcikkelyhez értem. Hogy van ez? Már csak az Írások szerint? És nem egészen biztosan? Akkor még nem tudtam, hogy a Hitvallás a legnagyobb bizonyítékra hivatkozik: az ószövetségi jövendölések beteljesedésére, valamint az Újszövetség szent irataira, amelyeket a vértanú apostolok igehirdetése nyomán jegyeztek le. Amit Jézus Krisztus föltámadásáról tudunk - s amelyből a mi föltámadásunkra is következtethetünk -, legteljesebben a Szentírásból ismerhetjük meg.

A húsvéti misztérium véglegesen összekapcsolta a halált és a föltámadást, ezért a keresztények Jézus szenvedésére a föltámadás fényében gondolnak, és a föltámadást úgy ünneplik, hogy szemük előtt van Jézus halála.

Martin Heidegger érdeméül szokták felhozni, hogy senki úgy nem mert szembesülni a halálra szánt léttel, mint ő: a legtöbb filozófia és világnézet ugyanis vagy figyelmen kívül hagyja a halál értelmetlenségét, vagy azt átugorva a túlvilág vigaszát keresi. - Jézus azonban nem filozófiailag, hanem egzisztenciálisan találkozott a halál mélységeivel. A mozikban most vetített, sok vitát kavart film sokkoló módon mutatja be Jézus megkínzatását és halálát, de azt már csak sejthetjük, hogy mit élt át Jézus, amikor a kereszten a 21. zsoltárt imádkozta, és azzal teljesen azonosult: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Ez arról tanúskodik, hogy átlépte végső magányunk kapuját, hogy szenvedése révén elmerült elhagyatottságunk sötétségébe. Több mai teológus szerint azt a hittételt, hogy Jézus alászállt a poklokra, itt élte meg igazán. Ezzel győzte le a halált, vagy pontosabban: a halál, amely azonos volt a pokollal, többé nem azonos azzal.

Csak a feltámadás valóságából visszatekintve írhatta Prohászka Ottokár: "Jézus szembenéz a halállal, úgy, ahogy Ő tud nézni, nem passzíve, hanem pathetice, a diadal páthoszával; halál, - mondja - megtörlek, meghaltam, hogy az élet föltámadjon." - A halál bekövetkeztekor Jézus elhagyatott és megvetett volt.

Csak a föltámadás után igazolódott, amit önmagáról hirdetett: megölik, de harmadnapra föltámad. Azóta hitténnyé lett, amit követőinek ígért: "Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút, és hisz benne, örökké éljen. Én feltámasztom az utolsó napon" (Jn 6,40). Így Jézus föltámadása oka és mintája lett a mi föltámadásunknak, amely nélkül értelmetlen hitünk és keresztény létünk.

Az apostoli igehirdetés arról szóló örömhír, hogy az örök élet valamilyen formában már most elkezdődik, és a feltámadás több fokozatban megy végbe. Az egyház a krisztusi életbe olt be a keresztséggel, amely eltörli bűneinket, és a keresztény hit által más lesz az életszemléletünk, tetteink, de a gyászunk is. Mindenre rávetül a föltámadás fénye. Ezért írta Szent Pál apostol az efezusiaknak - akik még itt a földön éltek -: "A végtelenül irgalmas Isten Krisztussal életre keltett minket, bűneink miatt halottakat. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé ültetett" (Ef 2,4-5). Az évenként megünnepelt szent három nap szentírási olvasmányaival, liturgikus könyörgéseivel, énekeivel, csöndjeivel és mindenekelőtt a nagyszombati vigíliával sűrítve adja meg ezt a lelki tapasztalatot, de csak azoknak, akik vállalják a tudatos belekapcsolódást és a nagyböjti ráhangolódást.

Emberi esendőségünk miatt csak a földi történés végére gondolunk, de azt valljuk, hogy a Krisztussal való kapcsolatot a halál sem töri meg. Valljuk föltámadását és elmélkedünk szeretetéről, ami bizonyítottan Jézus szenvedésében és halálában lett teljessé.

Ezért még a keresztútjárás is a föltámadásba vetett hitünket erősíti.

Költőien fejezi ki mindezt Vas IstvánHúsvéti ének a testről című versében: "...Az tudja, mi a test, aki szenved vele,/Te tudod, Istenem, szenvedés istene,/... Az embert, akinek testét itt felöltéd,/ amit teremtettél, szereted, szeretted,/ akkor is, amikor már vitted a keresztet./ Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,/ szenvedés istene,/ TE tudod a testet,/ s amióta láttam, mi érte a váltság,/ elhiszem már én is a test feltámadását..."

Az elhaló búzaszem dialektikáját Jézus maga élte meg, a teljes elvesztettség nagypéntekje után a feltámadásban, az Atya örömében megtalálta életét.

Templomainkban a nagyszombat estéjén meggyújtott húsvéti gyertya is beszédesen fejezi ki ezt a misztériumot. Rajta van Jézus öt szent sebének jele, a Jelenések könyvéből ismert diadalmas meghatározás, hogy ő az Alfa és az Ómega - a kezdet és a vég -, vagyis Isten győzelmes Fia. Ahogy a gyertya csonkig ég, miközben melegít és világít, úgy Jézus is az utolsó leheletéig hűséges volt az Atyához, miközben tanúságot tett a szeretetről, tanításával világított, és föltámadásával meggyújtotta a túlparti fényeket.

Nekünk megingathatatlanul kell hinnünk a Feltámadt Krisztusban - aki egyébként a szemtanúktól is hitet követelt: s ők is ezzel a hittel tanúskodtak róla, és áldozták érte életüket.

Így igazolta Jézus halálával és föltámadásával a kinyilatkoztatott Örömhírt: "harmadnapra föltámadott az Írások szerint".

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu