A megbékélés ügyvédje

Isépy Tamás halálára

Barátságunkat a politikának köszönhettem. A kereszténydemokrata eszmeiség töltött el mindkettőnket, a változás-változtatás óhaja egy boldogabb Magyarország reményében - 1990-94 között. Előzőleg Miskolcról ismertem - egyházközségi - "felelős ember" volt, s ügyvéd, aki egykor a Szent Imre Kollégium tagjaként járt az egyetemre. Csodáltam műveltségét és elemi derűjét, amely minden görcsöt feloldott, akár politikai gyüszkölődésről, akár másról volt szó. Jól emlékszem "kiruccanásainkra", szellemességére, humorára, azokra a képviselői találkozásokra, melyeken játszi könynyedséggel replikázott az igazságért.

Parlamenti jegyzőkönyvek őrzik az államtitkár Isépy Tamás felszólalásait, kérdésekre adott válaszait, melyeket mindenkor igényesen, szép magyar stílusban adott elő, hogy mindenki elismerően bólogatott. Különös: őt még a (később kormányra került) ellenzék is becsülte. Talán azért is, mert sohasem vagdalkozott, hanem felkészülten, tisztán érvelt. Igazi úriember volt, valóban lovag, amint nemrégiben, kitüntetése alkalmából a polgári sajtó megjegyezte.

Mindig a könyvtárát láttam magam előtt, ha beszélni hallottam. Könyvek szerelmeseként gyönyörű gyűjteményt mondhatott magáénak, s megtisztelt, amikor az egyik "korteshadjáratunkon" meghívott a házába, és megmutatta a hálóhelyemet: a legszebb kötésű könyvek őrködtek fölöttem a csendes éjszakában. Sokszor "ugratott", ha én szólaltam fel - képviselőtársaként - valahol, és idéztem Kölcseyt, Vörösmartyt s másokat. "Ugye, éjszaka is idézeteket irkálsz, hogy ki ne fogyj belőlük?" Elismerése az emberé volt, tapasztalata, bölcsessége a modern keresztény politikusé, aki sohasem hímezett-hámozott, véleménye legtöbbször egyértelmű és maradandó volt.

A törvényalkotásban az egyik legbölcsebbnek tartottam: összefüggésekben gondolkodott, egyszerre volt európai és magyar, de mindenekelőtt keresztény. Örültem, hogy ő megmaradt a parlament - az ország - képviselőjének, valamiféle garanciát láttam ebben a keresztény politizálás jövője számára, mert amit akart, az még mindig csak reménység.

Az írást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a beszédet. Utólag olvasva könyvét, cikkeit egy ragyogó írótehetség áll előttünk, akivel lehet (olykor kell) vitázni, mivel sohasem sablonokban gondolkodott. Lehetett is vitázni vele, mert érvei voltak, mert meggyőződése volt. Karaktere volt.

Betegségéről már csupán értesültem - ahogyan haláláról is a nagyhét előtti napokban. Szép, hosszú időt kapott a Teremtőtől, s mindvégig alkotott. Asztalának fiókjában értékes kéziratok heverhetnek, gyermekei bizonyára ezekről is gondoskodnak...

Átvillan előttem az arca, csöndes, de határozott szavai, egyéniségére vallanak most is, a megidézett múltból, amikor mindketten - és szerencsére még sokan - "hazát és népet álmodánk".

Álmait odaát folytatja - érzem -, Isten városában, mert nem szabadulhatott soha a politika etikai rendjétől, amely megteremti a fejekben a józan gondolkodást, a nélkülözhetetlen derűt, a valamikénti egyensúlyt az anyagi és a szellemi valóság között. Mert ki lehetett ő más, mint a megbékélés ügyvédje, magasabb szellemű képviselője e sokat szenvedett (szenvedő) hazában.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu