 |
 |
 |
 |
2004.04.18
|
A harangok is
hirdetik: Feltámadott! Alleluja! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Mindig legyen egy arc... Kármelita nővérek Magyarszéken Nyolc évi keresés ért véget 2002 februárjában, amikor Pécstől tizennégy kilométerre rátaláltunk egy volt lovaspanzióra, amelyet azután megvásároltunk, s nekiláttunk az átalakításának - mondják a sarutlan kármelita nővérek Magyarszéken. A közúttól néhány métert fölfelé kell kapaszkodni, s "ez a felfelé zarándoklás előkészíti a szívet az imára" - vallja Mirjam nővér, a közösség vezetője.
A szerzetesrendek újraindulásakor nyolcan éltek még az 1950-ben elhurcolt női kármeliták közül. Mirjam nővér, aki 1989-ben Franciaországban lépett be a rendbe, így emlékezik a kezdetekre: - A francia Marie-Elisabeth nővér kíséretében, aki az újoncmesternőm volt, azért tértem haza, hogy elrendezzem itthoni ügyeimet, amikor telefonhívást kaptam: tudjuk-e, hogy Pécsett ismét megkezdték a közösségi életet a kármelita nővérek. Elisabeth nővérrel ekkor Pécsre utaztunk, s megragadó látvány volt: nyolc idős nővér, még civilben, kereste az újrakezdés lehetőségét. Kriszta nővér is köztük volt: - Kértük Elisabeth nővért, hogy jöjjön el hozzánk. A negyven év kényszerű szétszóratása után ugyanis nehezen ment volna nekünk a zsinat szellemében megújult szerzetesi életideált átadni a fiataloknak. 1950 júniusát a pécsi zárdában éltem meg. Tiszaújfaluba internáltak bennünket. Az egyik este tíz óra tájban zörgettek. Megérkeztek az ávósok. Levonultunk a beszélőbe, akkori elöljárónktól, Erzsébet anyától követelték az ávósok: nyissa ki az ajtót. Mire ő megkérdezte a nővérektől: kinyissam? Mindenki intett a fejével: ne. Bevonultunk a kápolnába, a nyitott tabernákulum előtt imádkoztunk. Akkor meghallottuk, hogy kifeszítették az ajtót. Azt éreztem, megdöbbentek, amikor beléptek a kivilágítottkápolnába, ahol mindanynyian térdelve imádkoztunk. Volt köztük egy nő, aki erre berontott, s becsapta a tabernákulum ajtaját. Erzsébet anya odament, óvatosan újra becsukta az ajtót, s eltette a kulcsot. Két ponyvás teherautó állt az udvaron. Húsz percet kaptunk, hogy a legszükségesebb holmikat magunkhoz vegyük. Kriszta nővér hazatért a szülői házba, majd 1956-tól Pécsett, a püspökségen dolgozott, ostyasütőként. - Áldott volt a szétszóratás ideje is - mondja derűsen. - Annyi mindent tapasztaltunk, annyi mindent átéltünk... a Jóisten megáldotta ezeket az éveket is. Marie-Elisabeth nővér előbb újoncmesternő lett Pécsett, majd 1994-től öt évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig vezette a közösséget. A pécsi kolostor 1936-ban nyílt meg. A rend 1891-ben Sopronbánfalván kezdte meg magyarországi működését, majd nem sokkal később Szombathelyen is letelepedtek a női sarutlan kármeliták. - Visszakaptuk ugyan az épületet, a hozzátartozó, amúgy is kicsiny terület egyharmadát azonban nem - mondja Mirjam nővér. - Annak idején a kolostor a város szélére épült, de a területet mára sűrűn beépítették. Emiatt elveszítette fontos jellegzetességét, amit egy szemlélődő kolostornak meg kell őriznie: az intimitást. Mivel egyre több fiatal jelentkezett, szűknek bizonyult a hely ahhoz, hogy valóban hagyományos életformánk szerint élhessünk, úgy, hogy közben a belső lelki egészséget is megőrizhessük.
Angéla nővér március 24-én tette le az első fogadalmat. Szerzetesi útjáról a következőképpen vall: - Édesapám hivatásos katona volt, gyermekkoromban odahaza nem gyakorolhattam a hitemet. Iskoláskorom óta arra készültem, hogy emberekkel foglalkozzam, ezért egészségügyi szakközépiskolát végeztem, majd évekig idősekkel foglalkoztam, később ápolónőként kórházban dolgoztam. Hosszú idő telt el, mire Isten útjára léptem. Lelkiatyám mondotta egyszer: a rejtekben imádkozó apáca meg tudja változtatni a világ sorsát. Végül Kis Szent Teréz adta meg a szerzetesi tudatosságot. A domboldalon kecskenyáj legel. Odébb gyümölcsös és szőlő. Megkerüljük az egykori istállót, amely ma kápolna: egyszerűségében fölemelő, ahol érezni az "ima gyógyító csendjét". Mirjam nővér arról beszél: amikor huszonkét ember együtt él Isten szeretetében, ott is meg kell küzdeni olyan emberi tényezőkkel, amelyeket a világban - bár itt is a világban vagyunk, teszi hozzá - talán könnyebben lehet kezelni. Nincsenek kiskapuk, nem tudunk "kiosonni" valamerre a konfliktusok elől. Ha egymás közti vagy belső feszültség jelentkezik, nem oldható föl úgy, mint más élethelyzetben: a munkahelyi gondok után meg lehet térni a családba, vagy ha otthon adódnak ütközések, egy koncert vagy valamely barát fölkeresése enyhíthet ezeken. - Lényegre redukált életet élünk, amelyben mi is találkozunk az emberi élet nagy kérdéseivel, s azokkal meg kell küzdenünk: hogyan viseljük el és dolgozzuk föl a magányt, azt a fajta magányt, amely mindenkit elér, egy házasságban is. Egy ponton túl ugyanis közölhetetlenek vagyunk. Ezt sokan rosszul oldják föl: az alkoholba, a drogba menekülnek. A másik nagy kérdés mindannyiunk életében a közösséghez való viszonyunk. Hogyan viseljük el a családot, a munkahelyet? Nálunk, szerzeteseknél is jelentkezik: hogyan viseljük el a magányt, és hogyan a közösséget? Méghozzá majdnem laboratóriumi, szinte mikroszkopikus környezetben, amit a kolostor jelent. Katalin nővér 1993-ban, az érettségit követően lépett be a rendbe.
- Életemben fordulópontot jelentett, amikor faluról fölkerültem a csíkszeredai gimnáziumba. Osztálytársaim közül ketten is szerzetességre készültek. Akkor találkoztam először ezzel a gondolattal. S megerősödött bennem a vágy: amerre hív az Úr, arra megyek. A nővérek arról beszélnek: mindenkiben él a vágy Isten után. (Eszembe jut: magát dacos ateistának nevező barátomat látogattam meg nemrégiben a kórházban. Ágya mellett az asztalkán egyetlen könyvet láttam: a Szentírást...) - Hogyan tudok a transzcendenssel kapcsolatba jutni, Istennel valamiféle párbeszédet folytatni, barátságomat elmélyíteni az Úr Jézussal? Ehhez "ökológiai mikroklímára" is szükség van, ahol biztosítottak a feltételek, hogy a világban élő - ugyanakkor gyökereit ismerő - ember soha ne szakadjon el a forrástól; hogy vissza tudjon térni, hogy képes legyen megmerítkezni, s új erőt kapjon. Ez is feladata egy kolostornak: segítsen imádságos légkörével, csendjével, átimádkozott napjaival - mondja-elmélkedi séta közben a perjelnő.
A dombkaréjon zöld tetejű vendégházak: elég közel, s távol egymástól és a kolostorépülettől, a kápolna körül... Kinga nővér a nyáron tesz örökfogadalmat. 1998-ban lépett be a rendbe. - Az első élményem a kármelitákról Mészáros Márta Edith Steinről szóló filmje, A hetedik szoba volt. Ekkor végeztem az ELTE matematikatanári szakát. Megragadott az egyik mondat. Edith Stein megkeresztelkedéséről ezt mondja édesanyjának: - Mert kerestem a szeretetet, s megtataláltam Jézusban. Eszter nővér három éve örökfogadalmas. 1994 vége óta tartozik a közösséghez. Debrecenben végzett angol szakon. - Negyedéves koromban született meg bennem a szerzetesi hivatás. Egy domonkos szerzetessel beszélgettem arról, hogy nagyra becsülöm a szerelmet, a házasságot, de valami ennél nagyobb szeretetre vágyom. Akkor megkérdezte az atya: nem gondolom, hogy szerzetei hivatásom van? Korábban nem jutott eszembe. S elindultam ezen az úton... A Kármel az egyetlen Szentföldön született rend. Az alapító testvérek Szent Albert jeruzsálemi pátriárkától kaptak regulát, majd a keresztes háborúk után, az arab hódítás idején kerültek Európába, de máig őrzik a szentföldi gyökereket. A Kármelnek nincs egyetlen személyhez köthető alapítója, bibliai személyek lelkiségét igyekszik megélni és továbbvinni. Egyikük Illés próféta. - Ő azt mondja - magyarázza Mirjam nővér - Isten előtt állok. Ennek a mondatnak a fényében határozhatjuk meg hierarchiánkat: első Isten, s belőle érthető meg minden. Ez ad értelmet és távlatot az emberi sikernek, a boldogságnak is. Illésnek Hóreb hegyén Isten enyhe szellőben jött el, nem viharban vagy földrengésben. Bensőséges, szinte észrevétlenül mindennapi simogatással.
A másik bibliai szent, akit a Kármel követ lelkiségében, s akit éppen ezért szellemi anyjának érez: Szűz Mária. Életében hangsúlyos a közbenjárás - gondoljunk a kánai menyegzőre -, s ehhez rálátás kell. - Mert ha benne vagyok a nagy forgatagban, táncolok például, nem biztos, hogy észreveszem, hogy elfogyott a bor - utal vissza Mirjam nővér a Szentírás kánai menyegzőt leíró jelenetére, majd irodalmi példát hoz. - Amint Weöres Sándor mondja: nem az számolja a tenger hullámait, aki bennük úszik. Érthető az irodalmi vonzódás. Mirjam nővér annak idején magyar-orosz szakon végzett. Később gimnáziumban, majd az ELTE-n tanított. A megkezdett gondolatot így folytatja: - A távolságra törekvés nem elvonulás, nem kimenekülés a világból. Távlat kell ahhoz, hogy az igazi szükségletre, az igazi hiányokra ráláthassunk. Példa számunkra Mária hűsége és reménye. A kereszt sötétségében is hitte azt, hogy Isten gondoskodik az emberről. Az Ő kezében van minden ember, mindanynyiunk, az egész történelem sorsa. Ha mi azt látjuk is, hogy minden összeomlott, tudjuk, hogy nála ott a folytatás. Kis Szent Teréz azt mondja: az egyház szívében a szeretet lenni. S a szeretetben fölismerhető az ingyenesség - hallgatom a nővéreket. Igen, mennyire egyszerű, s mégis sokszor milyen nehéz belátni és cselekvő gyakorlattá tenni ezt. A kézzelfogható hasznosságok oly törékenyek, s hatásuk alatt félő, hogy elveszítjük tisztánlátásunkat. - Mi van akkor, ha mindaz, amire építettem, összeomlik, mert megbetegszem, s addigi ragyogó intelligenciám tönkremegy? Attól kezdve már nem vagyok ugyanannyira értékes? Mi adja meg az ember értékét? - hangzanak Mirjam nővér kérdései, amelyekre a hívő ember tudja a választ. Mi, emberek - mennyire így van ez - gyakorta talmi dolgokban reméljük megtalálni értékünket: karrierre törekszünk, pozícióra, hatalmi elismertségre. Pedig mennyire tűnékenyek, törékenyek ezek. Előző napi élményemet hordom még magamban: a nemzeti irodalmi kerekasztal-megbeszélés vadul-harcos, indulattal teli légkörét, ahol egyes írói csoportosulások, a maguk mindenféle felsőbbrendűségét hirdetve igyekeztek az erő diktatúrájával letaposni másokat. A magyarszéki Kármelben imádkozom értük: mindannyiunk tisztánlátásáért. - A Kármel arra szeretne rámutatni: értékünket az adja meg, hogy Isten gyermekei vagyunk, s ezt nem veheti el tőlünk senki. Veronika nővér, aki kórusvezető szakon elvégezte a Zeneakadémiát is, mint mondja, a középgenerációhoz tartozik. - Hosszú út vezetett a Kármelbe. Tizenkilenc évesen tértem meg, bár meg voltam keresztelve. Szegedre jártam főiskolára, s egy alkalommal hazafelé utaztam Kecskemétre, amikor fókuszálva láttam életem addigi történetét, s azt éreztem: valami rendkívüli módon hiányzik belőle. Rájöttem, hogy Isten addig is szólított, csak nem ismertem föl. Szemlélődő rend a mai világban? Az anyagi, pénzügyi hasznosságot lobogtató korban ugyan ki értené ezt?
- A kontemplatív jelző nemcsak a kitüntetett imaidőt, a belső imát jelenti, hanem azt is, hogy mindazt, ami bennem és körülöttem történik, Isten szemszögéből nézem. Isten felől szemlélem a dolgokat, az életet, önmagamat. A Kármel sajátossága, más monasztikus rendekkel szemben is, hogy napjai két kitüntetett pilléren nyugszanak: a reggeli és az esti egyórás belső imán. Ezenkívül elmondják a teljes zsolozsmát. - Mindig legyen egy arc, amely Isten felé fordul. A nővérek - az ősi szerzetesi hagyomány szerint - kétkezi munkát is végeznek. Az ostyasütőműhely a korábbi étteremben kapott helyet, de gyertyaöntéssel is foglalkoznak, egyházi ruhákat varrnak, ikonfestő műhelyük van, s ott még a gazdaság... - Az ima komoly szellemi cselekvés. A lelki egyensúly megőrzése érdekében végzünk kétkezi munkát. Ez biztosítja a megélhetésünket is. Munkaidejük mintegy öt és fél, imaidejük hat és fél óra. Naponta egy óra jut testvéri találkozásra, amikor beszélgetnek, mert egyébként csöndben töltik idejüket. Hogyan lehet ezt elviselni? A nővérek válasza egyszerű: "Az ima és az áldozat adja minden erőmet" - idézik Kis Szent Terézt, s vele vallják azt is: "Nem bántam meg, hogy átadtam magam a Szeretetnek." Szöveg és kép: Elmer István (A közösség kolostorát április 18-án 14 órakor áldja meg és szenteli föl Mayer Mihály püspök. Az ünnepségre vonattal érkező vendégeket a sásdi vasútállomáson várják.)
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
