Ilike

Négy hónapja már, hogy meghalt az egyik barátom felesége (Sándor Györgyné), Ilike. De nemhogy halványulna, egyre mélyebben él bennem emléke. Nem volt országos nevezetesség, igaz, fiatal korában Balaton-átúszó bajnokságot nyert.

Miért írok mégis róla? Nem azért, mert tanúja voltam szellemi leépülésének, hanem mert mellette megtapasztaltam egy lélek kivonulását e bábelien zavarodott életből, és készülődését a másik (örök) életre.

Sokat voltam vele, mert barátom a munkája miatt távol kellett, hogy legyen, és vigyázni kellett rá. A betegség hosszú folyamattal építette le Ilike értelmét és felejtette el vele az elmúlt időket. Olyan volt már, mint egy törékeny kis madár. Élete része lett az állandó kérdezés is.

A színházban, ahol barátom adta elő önálló estjeit, mi a szokott helyünkön ültünk mindig. Már egy órával az előadás előtt elfoglaltuk az ülőhelyet, s közben Ilike állandóan kérdezett. Megtelik a színház? (Ez még megmaradt az Operában és az Egyetemi Színpadon való, művészgenerációk hosszú sorát áldozatosan szolgáló közönségszervezői múltjából.) Gyuri hol van? Hány óra van? - Nekem állandó, kész szöveget kellett használnom, hogy kíváncsiságát kielégítsem.

Néha megpuszilgatott, örült, hogy van mellette valaki. Félt ebben a világban, a gyámoltalanság érzései vették körül. Néha azt éreztem, nincs jelen lelkileg, már szóltak hozzá a lelkek birodalmából, kezdte megismerni a titkot, de nem beszélt róla. Az emberek nagy része elmegy a lényeg mellett, nem figyelnek a lélek szavára, a betegségben is csak a bajt látják. A pénz utáni hajsza, az önmegvalósítás kényszere a legfőbb gondjuk.

Ilikének ezek a dolgok már rég a múlt homályába vesztek. Fizikai fájdalmat érzett néha, fájlalta a térdét, ez kötötte a világhoz. Barátom, amikor csak tudta, elvitte a templomba, ami számára megnyugvást jelentett. Állandóan mosolygott, és mindent megköszönt. Halála előtt Jelenits István feladta rá az utolsó kenetet. A világ iránti szeretete már érdek nélkülivé vált: üzenet lett nekünk, és figyelmeztetés, nehogy eltékozoljuk a kegyelem drachmáit, mert a végén el kell számolni.

Krizbai András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu