A keresztény élet nem elmélet

Vecsei Miklós a hajléktalanokkal közös sorsunkról

Lemondott megbízatásáról a hajléktalanügyi miniszteri biztos - olvashattuk októberben. Az ok: egy képviselő törvénymódosítási javaslata nyomán mostantól bázisszálló gyanánt normaként szerepel a hajléktalan-ellátásban a sátrakban való elhelyezés, amit a szociális munkások csak krízishelyzetben szoktak alkalmazni. Ez olyan visszalépés, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek - teszi hozzá Vecsei Miklós, aki egyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke is, és a közelmúltban nevezték ki a Hajléktalanokért Közalapítvány vezetőjévé. Megvallja: a minisztériumból való távozása óta végre újra van ideje arra is, hogy elgondolkodjék például a keresztények, az egyház és a nyomorban élő emberek kapcsolatáról. Nem "róluk" - rólunk van szó.

Ilyenkor, télen különösen sokszor hallunk számokat, statisztikákat az utcán élő emberekkel kapcsolatban, mintha valamiféle személytelen problémáról volna szó...

- A konkrét számoknál is fontosabb, hogy reménytelenül sokan vannak. Úgy gondolom, ma az volna a leglényegesebb téma az egyházban, hogy van-e valami közünk a leszakadtakhoz. A nyomor más, mint a szegénységnek az a formája, amit Jézus kifejezetten tanácsol. A nyomor a teljes kilátástalanság, amikor már nincs erőd, hogy elindulj, s minden mozdulatod fölöslegesnek tűnik. Vajon van-e közünk ehhez? A karácsonyi áhítatban eltöprengünk-e ezen? Merünk-e közelebb menni ehhez a problémához? Vagy már úgy gondoljuk, ez a karitatív intézmények dolga csupán? Félek, hogy ezen a legtöbben gondolkodni sem merünk.

Az egyházi gimnáziumokban a három idegen nyelv mellett vajon nem férne el heti néhány órában a szeretetszolgálat? Nem az elmélete, hanem a gyakorlása. Hatalmas ajándék volt számomra, hogy Zugligetbe jártam hittanra Kozma Imre atyához, mert ott teljesen világossá vált, hogy a keresztény élet nem elmélet, hanem cselekvés.

Cselekvés, amelyről sokan csakugyan azt gondolják, a "szakma" dolga.

- Vajon mi, például a máltai szeretetszolgálat, nem követünk el hibát azzal, hogy úgy teszünk, mintha pusztán a mi dolgunk volna a rászorulók segítése? Az intézményeknek csak azokat a hiányokat kell betölteniük, amelyek másképp már nem oldódnának meg. A szociális intézmények valójában szükséges rosszak. Egy szociális otthon nem "jó". Azért létezik, mert a társadalom nem tudja ellátni az időseit. Az volna helyénvaló, ha olyan világban élnénk, ahol az idős embernek ereje fogytán is helye van otthon. A különféle támogatásoknak, törekvéseknek is ebbe az irányba kellene elmozdulniuk: adjuk meg a lehetőséget, hogy például az idős szülő a szerettei körében halhasson meg. Mindenkinek segítenénk ezzel. Nem nagyon beszélünk arról, milyen fájdalmas torzulásokat okozhat az egyénnek vagy a társadalomnak, ha a hozzánk legközelebb állókat nem tudjuk elkísérni életük végén. Valóban megoldás az emelt szintű ellátás - az emelt szintű magány...? A hajléktalanszálló, a fogyatékos- vagy szociális otthon is szükséges rossz. Folyamatosan kellene hangsúlyozni, hogy nem ez a helyes út, s önmagában a társadalom bomlását jelzi.

Hogyan lehet ilyen beidegződéseken változtatni?

- A karitatív szervezeteknek nem pusztán azt kellene üzenniük, hogy sok támogatást adjatok nekünk, mert akkor mi meg tudjuk oldani a különféle gondokat. Hangsúlyozni kell, hogy közös a feladatunk. Vannak olyan szociális problémák, amelyekről nem szeret hallani a társadalom. Van persze, amivel kapcsolatban elfogadta, hogy meg kell oldani: például azt, amivel kapcsolatban úgy gondolja, hogy az érintett nem tehet róla. Erre szocializálódtunk. Van aztán az alkohol, a drog, a cigányság, a hajléktalanság problémája. Ezekről nagyon fontos volna beszélni, hogy kiderüljön: miért közös ügyeink. Ugyanis csak az álló ember tud lehajolni és segíteni, a fekvő egyedül nem tud felállni. A világ nem hibásan lett kitalálva: benne rejlenek a megoldások, amelyeket használnunk kellene.

Azokat a "mozdulatokat" kell gyakorolni, amelyekben benne rejlik a közös fölemelkedés. Nem várhatunk ölbe tett kézzel, amíg elérjük Teréz anya szintjét. A "szent mozdulat" és a személyes szentség nincs összekötve. A bűnös ember épp azáltal kerül közelebb az eszményhez, hogy cselekszik. Eljöhet a pillanat, amikor igazán megsemmisülsz önmagad előtt: belebuktál, dehogy van úgy, ahogy gondoltad, még mindig tele vagy mindenféle tisztázatlansággal, előítéletes vagy, és ezt felfedezed. Ezek a pillanatok nemcsak depreszszióba ejthetnek, hanem igazán alkalmasak az újrakezdésre, a másik ember felé való nyitásra.

Többnyire valódi tapasztalat nélküli "biztos tudásaink", előítéleteink ügyesen elkerítenek minket a bajba jutott emberektől.

- Ne higgyük, hogy a nyomorban élők azt gondolják, ők nem tehetnek a helyzetükről. Pontosan tudják, mit kellene csinálniuk, és esetleg nem teszik - ahogy nemegyszer mi magunk is. Nem azt kell számon kérni, hogy a másiknak milyen lehetőségei vannak, hanem hogy én mit tehetnék az ő érdekében. Nem szabad csak az anyagi oldalát elemezni a segítésnek. Azt is meg kell gondolni, milyen örökséget cipel magával az az ember. Hol nőtt föl, mit tanult, milyen szenvedélyei, gyengeségei vannak? Csakugyan tudunk, vagy inkább merünk bármit mondani arról, miért épp olyan ő, amilyen? Mi vajon értjük magunkat, saját értékeinket? Valóban megküzdöttünk mindegyikért, megharcoltunk a bennünk levő erőért és akaratért? Tényleg olyan bátran lehet ítéletet mondani a másik ember fölött?

Ha egy balesetben a másik fél, például a jobbkéz-szabályt figyelmen kívül hagyó, ittas vezető a hibás, de én sérülök meg kevésbé, tudomásul veszem, hogy őt viszi el hamarabb a mentő. Ilyenkor nem ítélkezik valamiféle "társadalmi bíróság". Egy ilyen jól szocializált társadalomban vajon hogyan lehetnek olyan embertömegek, amelyek kicsúsznak ebből a szolidaritásból? Hogy történhet meg a XXI. században, hogy emberek meghalnak ellátás nélkül? A tapasztalat azt mutatja, hogy nemegyszer közvetlen életveszélyben sem kapnak segítséget. A nyomorult ember esetében mintha ítélkeznénk.

Pedig ha nem áltatjuk magunkat, tudhatjuk, hogy bármelyikünk elérheti ezt a sorsot...

- Épp a hajléktalanságra, a szegénységbe süllyedésre igaz ez. Nagyon ijesztő egy hajdani orvosprofesszor hajléktalannal beszélgetni, és nem azért, mintha ő sajnálatra méltóbb volna a többieknél. Amikor osztályvezető főorvos volt, akkor vajon eszébe jutott-e, hogy létezik ez az út? Számos dolog megtörténhet velünk, amit el sem tudnánk képzelni.

Sokan azt várják, hogy "odafönn", például a parlamentben rendeződjenek végre közös dolgaink...

- Ne kergessük azt az illúziót, hogy minderről a politikusok döntenek. A társadalom dönt, azzal, hogy milyen nyomást gyakorol. Ugyanakkor a hajléktalanság elrémiszti az embereket. Erkölcsileg sokan csak odáig jutnak, hogy nem akarják látni e problémát, valamennyit még áldoznának is ezért. Nem arra vágynak, hogy megoldódjék ezeknek az embereknek az élete, hanem hogy valahol helyezzék el őket. Borzalmas, hogy nemegyszer írnak róluk úgy a sajtóban, mint turistákat zavaró tényezőkről, akiktől meg kell tisztítani a belvárost: kutyapiszok, szemét, hajléktalan...

Ha komolyan gondoljuk, hogy mindannyiunk közös ügyéről van szó, akkor nemcsak a hajléktalanokról, hanem olykor akár velük is kellene beszélnünk. A nemegyszer kikerülhetetlen találkozások "emelésén" is dolgoznunk kellene magunkban.

- Fontos, hogy ne mindig azt érezze az utcán élő ember, hogy ő rossz. Lehetek vele szigorú, de akkor se tanácsokat adjak neki, hanem járjam vele végig a rögös, rettenetesen nehéz utat. Egyébként meg ne akarjak a bírája lenni, igyekezzem megérteni a baját, segítsem abban, hogy egy picit boldog legyen. Hogy higgyen magában. Ennek nem az az első lépése, hogy a mozdulatommal is azt üzenem neki: "Te egy mocskos alkoholista vagy. Miért dohányzol, ha nincs pénzed ennivalóra?" Nem ezek a célravezető utak, elég neki a maga baja. Ismerős kép: ül a sofőr a jól befűtött autóban, hajléktalan lép hozzá, ő meg odanyújt neki... egy csokit. A másik valószínűleg meg fogja köszönni. De mit üzen vele az "adományozó"? "A pénzt elinnád, haver." Tudom, hogy húsz emberből tizenkilenc nem ért velem egyet ebben a kérdésben. Pedig itt kezdődik a változás. Mondhatom, hogy nem adok, de ne neveljem őt a száz forintommal. Nem lehetetlen, hogy a nevén szólítsam az utcán élő embert, köszönjek neki, egy picit megismerjem a problémáit; szánok rá két percet, amikor arra járok, és mondjuk cigit veszek neki, ha épp dohányzik, karácsonykor pedig nem szent iratot adok neki, hanem például azt a likőrt, amit szeret. Mert beteg, és ha már meggyógyítani nem tudom, ne legyek a bírája.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu