Bod Péter Ákos

Drága új év

Nem mindenkit érdekelnek a nemzetgazdaság ügyei, mint ahogy sokaktól távol áll a politika világa. Persze megértem őket, de két megjegyzés azonnal felötlik bennem, ha azt hallom: "engem nem érdekel a politika", vagy tudatosabban: "nem engedem be a politikát az életembe". Az egyik: ettől azért a politikus nagyon is érdeklődik, ha nem is annyira az ember, de inkább a voksa iránt; bizony, a politika csak befúrja magát mindenki életébe. Másrészt: ha közügyeket mondunk a politika szó helyett, akkor jobban értjük, miről is van szó. A felelős embert foglalkoztatja honfitársának, embertársának az élete, és nem közömbös neki a nemzeti közösség sorsa. Erről éppen e lap hasábjain talán nem is kell többet szólni.

Ha pedig valaki nyitott a közügyek iránt, nem tudja nem észrevenni azt a sok gondot, sőt bajt, amely a magyar társadalom anyagi életében, gazdasági viszonyaiban mára felgyülemlett. A mindennapos megélhetés a családok nagy többsége számára ismét érezhetően megdrágult, az állásváltoztatás, az elhelyezkedés nehezebb, mint volt egy ideje, a kereskedők érzik, hogy kevesebb költenivalója van az embereknek. Talán csak az általános rosszkedvben nagyítódnak fel ezek a jelenségek? A társadalmi méretű rosszkedv tény, de az is, amit a statisztikai adatok világosan jeleznek a maguk átlagoló és szenvtelen módján: a magyar gazdasági fejlődés megtorpant.

Aki a többi ország adatairól is hall, vagy különösen ha megfordult néhány szomszédos országban, azt is látja, hallja, érzékeli, hogy bizony máshol most jobban megy. Olyan országok gazdasági eredményeit emlegetjük ma elismeréssel, amelyekről nemrég a szegény rokonnak kijáró jóindulatú sajnálkozással szólt a magyar ember. Mindez azért elgondolkoztató, mert azt jelzi: a történelem által elénk állított feladatokat bizonyos országok képesek megoldani, míg mások nem; a gazdasági fejlődés és a pénzügyi stabilitás terén hazánk nem a sikeresek közé tartozik.

Mi az oka a mai gondoknak, és mit tehet az egyes ember? Szokásunk, mégpedig elég rossz szokásunk a külvilágot okolni a bajokért. Pedig eddig nem lehetett okunk sok panaszra. Az elmúlt években viszonylag rendben zajlottak a világgazdasági folyamatok, mérsékeltek voltak a kamatlábak, bővültek termékeink felvevőpiacai. Az Európai Unióban elnyert tagságot megelőzően és azt követően szerte a kelet-közép-európai térségben megélénkült az üzleti konjunktúra. Hazánkra nézve egészében véve előnyt hozott a tagságból fakadó nagyobb gazdasági nyitottság és élesebb verseny; megnőtt a többi uniós országba irányuló magyar kivitel. Hasonló ütemben növekedett a behozatal is: ennek eredményeként a csatlakozást követően egy ideig megállt az élelmiszerárak emelkedése, olcsóbb külföldi termékek jelentek meg a magyar piacon: lengyel tej, holland sajt, dán sonka. Igaz, közvéleményünkben nagy visszhangja volt annak, amikor gyengébb minőségű, sőt romlott import élelmiszer is feltűnt... Ráadásul a nagyobb versenyben jó néhány hazai termelő sajnos lemaradt, ami bizony akkor is baj, ha a fogyasztók örültek az árak helyben maradásának. Most azonban ennek az időszaknak is vége, aki a piacot járja, nagyon is érzi az élet drágulását.

Az okok között most valóban vannak - és a továbbiakban is lesznek - külső eredetűek. A világ igen gyorsan fejlődő térségei (Kína, India) csak úgy falják az olajat, vasat, áramot, cementet, nem csoda hát, ha ezek ára jó ideje növekszik. Nincs is ok azt várni, hogy visszatérjen a nyersanyagbőség kora. Ahogy tehetősebbekké válnak, úgy több és jobb élelmiszert fogyasztanak, ez és több más ok pedig felhajtja az élelmiszerek árait.

A magyarországi drágulás azonban jórészt belső okokra vezethető vissza. Hazánkban a 2007-es esztendő a gazdasági növekedés ütemének visszaesését hozta, ami különösen a sorstárs új EU-tagországok lendületes növekedésének ismeretében fájó. A lakossági bizalom indexe mélypontra süllyedt, a vállalkozások nagy része elhalasztja beruházásait. A helyzet eredete közismert: a 2006. év végi kormányzati kiigazítás fő eszköze az adóemelés és az állami bevételnövelés volt: a nyereségadó, a személyi jövedelemadó és az áfakulcsok emelése, a kamatjövedelmek megadóztatása, a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése, a dráguló távfűtés és tömegközlekedés, az illetékek emelése. Az adókkal megterhelt magyar gazdaság lassabb fokozatba esett vissza, az infláció ismét erőre kapott.

2008-ra további tarifaemelést helyeztek kilátásba a közművek, a tömegközlekedési vállalatok, és bizonyosan tovább drágulnak az élelmiszerek. Drága és egyre költségesebb a gyógyszer. A tanulás költségei nőnek, az iskolába járás is jelentős mértékben drágul. Az államnak kell a pénz, mert még mindig nagyon nagy a költségvetés hiánya, amely 2002-ben rekordméretűvé vált, és 2006-ban, a választás évében ismét ijesztő magasságokba emelkedett. Most fizeti meg a magyar társadalom a cinikusan ígérgető és hitelből költekező választási politika árát. Mert bizony ez, nem pedig természeti katasztrófa vagy világméretű visszaesés áll a mostani drágulási hullám mögött.

Ebben a helyzetben a családok keveset tehetnek. A kisember nem költözhet át kevesebb adót kivető országokba, mint egy nagyvállalat. A növekvő árakat több munkával sem igen lehet kompenzálni a mai munkaerőpiaci helyzetben. Ilyenkor nyilván óvakodni kell a meggondolatlan hitelfelvételtől: sajnos, sok honfitársunk vágott bele lakás, autó vagy más drága cikk megvételébe - hitelből. Az emelkedő kamatok és a családi kassza kimerülése együttesen már eddig is egy sor családban vezetett pénzügyi krízishez. Ügyelnünk kell hát - az eddiginél is jobban - a család pénzügyi egyensúlyának biztosítására. És figyeljünk oda sérülékeny anyagi helyzetben élő barátainkra, rokonainkra, honfitársainkra. A bajban kétszeresen fontos a jó tanács és az önzetlen segítség.

(A szerző közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnöke.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu