Karácsonyi tűnődések

Most került vissza hozzám Szerb Antal háromkötetes esszé- és kritikagyűjteménye. Hozzá hasonlóan szellemes irodalomtörténész azóta sincs. A Mindig lesznek sárkányok című kötetben magyar tárgyú írásai szerepelnek. Itt olvasható a háború negyedik karácsonyára kiadott Almanach elé írt bevezetője, amelyben Puxus Oppidanus legendáját idézi. Ez a jeles humanista észre sem vette, hogy kigyulladt a háza, békésen szunyókált tovább. Nagy nehezen kivonszolták, s akkor kezdett ébredezni. Egyszer csak kitépte magát megmentői kezéből, s visszarohant az égő házba. Pár pillanat múlva visszatántorgott, könyvvel a hóna alatt. Úgy szorongatta, mintha egyetlen vigasztalója lehetne. Erről a jelenetről mindig karácsony üzenete jut eszembe. Ég a ház, a világ körülöttünk, de évről évre belemerülünk a születés misztériumába, mert valóban vigasztalónk, reményünk. Talán ez az analógia is fölmerült Szerb Antal tudatában? Miért is ne! Az Almanach megjelenésének évében már a végzet szárnya suhogott fölötte. Az utolsó pillanatig a csodákat figyelte a hétköznapokból. Hátha az ő szorongatottságát is feloldhatja a csoda, a béke megszületése, amikor ismét könyvek között találja meg évezredek reményt adó bölcsességét.

*

Reményik Sándor nevét hosszú évekig leírni sem volt célszerű. A kézikönyvekből annyit lehetett megtudni róla, hogy Végvári néven irredenta verseket írt az első világháborút követően. Az "irredenta" azt jelentette, az erdélyi magyarság sorsát siratta, panaszolta. Sokan menekülésre fogták a dolgot, hogy másutt próbáljanak szerencsét. Egyik legszebb versét, amelyet Erdély magyarságának fogyatkozásáról írt, el-elolvasom, s fájdalmas szívvel gondolok azokra, akik az itthoni nyomorúság elől nyugatra indulnak:

Még nem tudom;

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok.

"A nagyvilágon e kívül - Nincsen számodra hely..." De mi van, ha már csipetnyi helyet sem talál magának a szegény?

*

Ezt a gondolatot, a hazához való hűség kötelmét Németh László sokszor megfogalmazta. Tegnap este az íróról készített fényképek gyűjteményét lapozgattam. 1985-ben jelent meg, tíz évvel halála után. Szokás szerint a korszak politikusaival többször látható. Nem kétséges, hogy emezek saját renoméjukat igyekeztek növelni társaságában, ő azonban egészen más társaságban érezte otthon magát: Sinkovits Imrével, Déry Tiborral, Borsos Miklóssal, Tüskés Tiborékkal, Foda Andrással és természetesen Weöres Sándorékkal, Pilinszkyvel.

Alig három hónappal halála (1975. március) előtt családja körében készült róla karácsonyi fénykép. Patriarchaként ül lányai, vejei és unokái között. Ez lett volna igazi küldetése: nevelni, műveltséggel beoltani a magyarságot. Küldöttnek termett személyiség volt. Az ószövetségi prófétákra, Isten küldötteire nem mindig hallgattak.

Nem értek a nagypolitikához, de az értékeknek mondott anyagi javak kultusza az Amerikai Egyesült Államokból szivárgott Európába. Ám, mintha néha csődöt mondana ez a szellemiség, amelyet olyan következetesen bírált az előző pápa, II. János Pál is. Némi kárörömmel olvastam a Népszavában az amerikai külpolitikai fiaskókról szóló cikket. Az az érzésem, ez nemcsak egy előre épített külpolitika csődje, hanem egy szellemiségé is. Talán mégis van valami, ami felülmúlja a fegyvereket, s aki reményt adhat, hogy békesség terem az embernek.

*

A Messiás életének, küldetése beteljesítésének alapjaiban kellett volna megráznia a világot, hisz olyan térfogatot adott a létnek, amelyben a szeretet az uralkodó érzés. És mi történt? A tömeg, melyet - amint Márknál olvassuk - felizgattak a főpapok, Barabás szabadon bocsátását követelte. Szeretet helyett egy gyilkost választottak. Így történik azóta is. A jászolban fekvő kisded elé lépve mintha megváltoznánk. Erről Tóth Árpád szép költeménye szól. Jövőre lesz száz éve, hogy megírta karácsony táján.

Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megálljak,

Felém mért nyújtod nyájasan kezed?

Szívem, mely mindig későn érkezett,

Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt.

Leomlanék csókolni jászolágyad,

Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet,

De lásd, a mirha s csillag elveszett,

És eltemettem minden drága vágyat.

Álomsereg víg Fáraója voltam,

S szép katonáim zengő csodasorban

Vittem dőrén, amerre örvény tátong.

S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva,

Mert nem maradt más bennem csak a gyáva,

És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond...

És aztán? Felállunk, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk. Karácsony az az ünnep, amelynek üzenete még azokhoz is elér, akik nem hisznek jelentésében, kétkednek az evangéliumok leírásaiban. De a történelem és egyéni sorsunk is azt mutatja, elmúlik az ünnep, és tovaszáll vele mondanivalója is.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu