Vox humana

Emberi hang - mondja a régi iskolatárs, készségesen lefordítva a latin kifejezést, hátha nem értem. Pedig ennyit értek latinul. Legalább két éve nem láttuk egymást, ezzel a kedves majdnem-baráttal. Igencsak racionális gondolkodású, elsősorban nem érzelmektől, lírai hangulatoktól vezérelt ember: mindenre élesen emlékszik, amit a gimnáziumban tanultunk a hittan, a művészettörténet, a latin és az irodalom keretében, de közel negyven éve "technikában utazik", gépeket tervez, és közben erős a gyakorlatban is: nincs olyan elromlott eszköz, amelyet ne tudna megjavítani. És akkor a karácsonyi bevásárlás során összefutva, egy pohár forralt bor mellett egy gyógypedagógus jóságos türelmével lefordítja nekem a vox humanát. Pedig értetlennek látszó arckifejezésem nem ennek szólt, hanem annak, amit előtte mondott. "Gyerek születik, hogy az ember éljen." Tényleg meghökkentem ezen, kedves barátom talán életében nem mondott ilyet. És most itt, e nagyvárosi bódészegleten így összefoglalja nekem a karácsony lényegét. Megragad ez a megfogalmazás, mosolyogva bólogatok, hát, ez nagyon szép. Szerencsém van, hogy beszél tovább, így nem derül ki, hogy félreértettem: az öreg cimbora a saját gyerekéről beszél. Ötvenhat éves, a felesége negyvenhét, három gyermekük közül a legfiatalabb huszonhárom. És most jön a negyedik, napokon belül. És ő most arról beszél, hogy azért születik a gyermek, hogy az ember éljen. Nem látok bele a családjuk mindennapjaiba, felszínesen ismerem az asszonyát, a gyerekeit még ennyire sem, nincs más választásom, mint hogy elhiggyem, amit mond. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a karácsony lényegéről beszél. Emberi hangon.

*

A forgalmas aluljáróban, az egyik lépcső aljánál rendszeresen ott ül egy középkorú, vak férfi, előtte tányér, benne sok apró és pár kisebb címletű papírpénz. A férfi énekel: népdalokat, vallásos énekeket egyaránt. A járókelők elmennek, elrohannak előtte, van, aki siettében a tányér mellé ejti a pénzt, a férfi ilyenkor hosszan tapogat utána a piszkos kövezeten. De közben is énekel. Hamisan.

A minap egy fiatal lány lépdelt el előtte, vállán kemény hegedűtok. Lehajolt, kétszáz forintot tett a tányérra, és ment tovább. Aztán a lépcső közepén megállt, pár pillanatig tétovázott, majd visszafordult. Leguggolt a kis széken üldögélő férfi mellé, bemutatkozott, majd azt kérdezte tőle: "Segíthetek?" És ott kuporogva csengő, tiszta hangon elénekelte ugyanannak a népdalnak az első sorát. "Most maga jön." A férfi énekelt, a lány magyarázott: "Vigyázzon, hogy ne csúszkáljon a hangja." A férfi megismételte az előbbi sort. "Most jobb volt. De figyeljen rá, hogy a negyedik szó végén magasabbra lépjen. Maga körülbelül fiszt énekel, de gét kellene", és megmutatta. A férfi engedelmes kisdiákként próbálgatta, "majdnem jó".

A lány a kétszáz forint mellé még adott valamit. Figyelmet, kedves szavakat és egy énekórát. Szóval nemcsak halat adott az éhezőnek, hanem leckét is: halászatból. Énekóra az aluljáróban. Kodály évében él még a Kodály-módszer. Legalább itt.

*

Kis szorongás volt bennem tegnap, amikor felhívtam az öreg írót. Több mint egy éve nem ír nekünk - máshová sem. Remegő hangon kért felmentést, "értsd meg, nem megy már". Reszkető keze mindig melléüt a billentyűzeten, szétgurulnak a gondolatai. Úgy beszélt, mint egy bocsánatot kérő gyerek. A hangja most még gyengébb volt, mint tavaly. "Miben segíthetek? Tudod, hogy már nem megy az írás..."

Igyekeztem megnyugtatni: csak a hogyléte felől érdeklődünk, és áldott karácsonyt kívánunk - olvasói nevében is, akik velünk együtt azóta hiányolják korábban kéthetente megjelenő nagyszerű tárcáit a lapból.

Mikor letettem a kagylót, akkor mesélte az egyik kolléga:

Nemrégiben az öreg író egyik könyvét olvasta a buszon. Váratlanul megszólította a mellette álló fiatal nő: "Bocsánat, hogy beleolvastam a könyvébe... Ki írta, hol lehet ezt megkapni, mert nagyon szép, olyan emberi hang ez..." Kollégámon elhatalmasodott a szívjóság, és nekiadta a könyvet, ha már ennyire megtetszett neki pár mondat alapján...

Ha tíz perccel előbb hallom, ezt is elmondtam volna a maholnap kilencvennégy éves Illés Sándornak a karácsonyi jókívánságok mellé.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu