Magyar műveltség

Látogatás Kodály Zoltán lakásában

1924-től haláláig a ma róla elnevezett Kodály körönd egyik lakásában élt a század nagy magyar zeneszerzője és zenepedagógusa. 1967-ben bekövetkezett halála után feleségének köszönhetően ma is minden eredeti állapotában őrzi Kodály szellemét. A bútorok és használati tárgyak között járva Kodály Zoltán gondolatai kísérnek, amelyek egyként szólnak zenéről, műveltségről, magyarságról és hitről. Az ebédlő, a szalon és a dolgozószoba csöndjében fölidézem magamban a nagy szellem néhány lényeglátó, szellemi és erkölcsi tisztességet hirdető megállapítását, így emlékezve rá születése százhuszonötödik évfordulóján, december 16-án.

Három Kodály portré a szalonban

1906-ban, szóbeli (nem igen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl Frigyes (hallgatója már nem lehettem, végeztem, mire katedrát kapott) rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzelmes, nem hivatalos hangon. Arra buzdított: maradjak itthon, ne menjek külföldre. Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföldre szakadjak (bár egy-két nyugati nyelvet már akkor is tudtam), hisz egész életre szóló tervem ide kötött.

*

Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai feleannyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez.

*

Az a magyar társadalom, mely kitűnően ismeri a fajbor és kocsisbor közti különbséget, zenei kocsisboron él. Ne csodálkozzunk tehát, hogy az Operába legfeljebb ötezer ember jár, koncertbe egyezer vagy kettő. Hogy a koncertterem annál üresebb, minél értékesebb a műsor... A mai bomlott kultúrájú és művészietlen élet semmi jóval nem járul az ízlésbeli neveléshez. A görög ember, ha kilépett otthonából, kultúrát lélekzett be a piacon is. Nekünk ma védekeznünk kell a nyilvánosság, a levegő művészetpusztító bacilusai ellen.

*

A zenének meg kellett várni, míg az irodalom előkészíti a talajt. Csak akkor merült fel az óhajtás, hogy a zene is a nemzeti életet tükrözze, mikor ez az irodalomban már magától értetődött.

*

Egy nyári alkonyatkor, amikor szobánkon vörös és aranyszínű fény ömlött el, szüleim egy darabot játszottak. Három- vagy négyéves lehettem, s a zongora lábánál hevertem a padlón. Akkor ért az első és legmélyebb zenei benyomás. Később megtudtam, hogy Mozart F-dúr hegedűszonátája volt a kompozíció. Nem hiszem, hogy azzá a muzsikussá lehettem volna, aki vagyok, vagy hogy egyáltalán muzsikussá lettem volna, ha akkor egy népszerű slágert játszanak szüleim.

*

Tizenöt év óta járom Magyarország falvait vízen-sáron, hogy összegyűjtsem a régi magyar népzene még megmenthető kincseit. Teszem ezt a legnagyobb anyagi és szellemi akadályokkal küszködve, egészségem állandó kockáztatásával és gyakori kárával, a legkedvezőtlenebb körülmények közt. Teszem abból a meggyőződésből, hogy ennek a végső órára halasztott munkának elvégzése nélkül a művészi magyar zene egy lépést sem haladhat előre helyes irányban, hogy a mi elsekélyesedett, elidegenített zeneéletünk megérett rá, hogy a népzene frissítő árama járja át, teremtsen benne új életet, frissebb, gyökeresebb magyarságot.

*

Kis országban, ahol sógor-koma mindenki, nincs az a tehetségtelenség, aki ne találna egy társadalmi hátvédet. Nyugati országban: mégis a nyilvánosság ellenőrzése nem engedi őket úgy elhatalmasodni, míg nálunk a nyilvánosság hivatott őrei is jórészt be vannak kapcsolva társadalmi érdekkörökbe.

A zeneszerző körösfői íróasztala

Minden társadalmi körnek van egy favorit tehetségtelenje. Sajnos a fordítottját nem lehet elmondani, hogy minden tehetségnek akad egy társadalmi kör hátvédje. Mert a tehetség természetrajzához tartozik, hogy ilyen hátvédet soha nem is keres, s ha az önként akad, nem értékeli annyira, amint az várja, könnyen kedvét szegi jóindulatú támogatóinak.

Könnyű volt Petőfinek: jókor meghalt. Bezzeg ha életben marad, nem adták volna olyan bőkezűen a babért.

Tehetségtelen: lelki szerkezete sokkal közelebb áll az átlag polgárhoz, jobban értik, magukhoz hasonlónak érzik...

*

Tehetségtelenek érdeke, ne legyen ízlés, mert akkor az ő műveiknek még annyi jelentősége sem lenne. Így mégis elérik szakadatlan mozgolódásukkal, hogy itt-ott előadják, azt a látszatot keltve, hogy azok is élő művek. Az ízlés és műveltség nélküli közönség fásult közönnyel hallgatja ezeket is, nem lát különbséget. Mint a kirakatba tett viaszgyümölcs és a valódi között csak az tud különbséget tenni, aki beleharap. Aki nem él valódi művészettel naponta, annak mindegy: egyik sem mond neki semmit. Így boldogulhat nálunk a tehetségtelen álművészet. A kevés jobb tehetetlen a rossz tömege ellen.

A magyar társadalom olyan falhoz hasonlít, melynek kövei csak egymásra vannak hányva minden ragasztó- anyag nélkül. Nem csoda, ha az első szél halomra dönti.

Itt születtek a művek

*

Vallásos érzés emelésére többet tesz egy Palestrina- hymnus, mint egy tucat közepes prédikáció. A diák kritikáját elaltatni nem lehet. Nagyszombatban az a szerencse ért, hogy mi Zubriczky Aladár prédikációit áhítattal hallgattuk, másokéit megmosolyogtuk. Zubriczky Aladár kevés van. Irodalmi óráin a legvásottabb diák is kőszobor nyugalmával figyelt.

*

A templomi zene emelésével a vallásos életet mélyítjük. A rossz templomi zene a vallásos életet is megmérgezi.

*

A csendes mise zenéje. Hát ez micsoda? Fából vaskarika? Bizony, olyik csendes mise lármásabb, mint sok énekes mise, kivált, ha hangszer nélküli a karének.

(e. i.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu