A kenu ellendül a parttól

Regensburgtól Linzig a Dunán

Miért tolja el az ember a hajót a parttól, miért meríti bele lapátját a vízbe? Miért érzi, hogy valami különleges pillanat következik el, amikor "úszik a hajó"? S azzal a mozdulattal, amellyel búcsút int a partnak, figyelme, szíve lüktetése máris a vízre figyel, másféle ritmus szerint él, mint addig. S elindul, hogy a nap végeztével a folyó valamely lentebbi szakaszán kössön ki, s úgy érezze, megérkezett. De a megérkezésben máris benne van a másnapi újraindulás vágya és lehetősége. A megérkezés és az újraindulás örök kettőssége adja az utazás feszültségét, s tudjuk: az utazás mindig több, mint a megérkezés...

Schlögen: a Duna nagy kanyarulata

A kenukat Regensburgnál tesszük vízre. Idén tízen indulunk el. Több száz kilométeres út áll előttünk, de erre nem gondolunk, a folyót végtelennek képzeljük, amely arra vár - magam legalábbis így élem meg -, hogy a hátára vegyen minket.

Regensburgban, a Thurn und Taxis család ősi lakhelyén megilletődötten járom az utcákat. Mintha csak unoka-kötelességem lenne időről időre eljönni ide, ahonnan nagyapám valamikor az 1920-as esztendők elején evezőssel vágott neki az Esztergomig vezető útnak. S azután erről a nagy "vizes" kalandról mesélt nekem gyerekkoromban, s majd egészen haláláig. Talán tőle örököltem a vízi utazás szenvedélyét. Ő persze még abban az időben indult el, amikor a Dunát egyetlen duzzasztómű sem fojtotta vissza, s dagasztotta tóvá, hanem futott a víz, s a kílbót lapátjának tolla surrogott a vízen.

A regensburgi kőhíd alatt ma is rohan a víz. Még a rómaiak ívelték itt át a Dunát, azután a XII. században nyerte el mostani formáját a súlyos, széles pilléreken nyugvó híd, amely - balparton a középkori sóvámházzal - a város jelképe. Egy olasz írónő, Sandra Paretti ezt írja Regensburgról: kétarcú ez a gyönyörű város; az egyik kőből, a másik vízből formálódott, s e kettő a Dunáról tekintve formálódik eggyé.

A Szent Péter-székesegyház a város lelki és szellemi-történelmi központja. A gótikus ívek - talán különös a fogalmazás, mert ellentmond gravitációs gondolkodás-szemléletünknek - az ég felé zuhannak. Királyok, szüzek, vízköpő állatok tekintenek le, de a szellem és a lélek fölfelé zuhan, ha az ember megáll a súlyosan ívelt gótikus bejárat előtt, és a torony magasára tekint. Az anyag a Föld-vonzás szabályának engedelmeskedik, de a lélek...?

S még betérünk a piactéren álló "öreg kápolná"-ba, ahol a szem megáll a belső díszítés aranyozott csillogása láttán. Ilyenkor az ember elfelejti, hogy odakint hőség tombol; vállra ülő, földre szorító, fojtó, súlyosan párás levegő rohanja le a várost. Vihar közeledik, az tolja maga előtt ezt az időt. Az idegek megfeszülnek, s egyszerre csak - elnémul a világ, mintha érezné, mi következik - tintamély, vadkék felhők szorulnak ránk, az iménti fényes délutánból nappali sötétségbe borítva mindent. Talán ilyen lehetett a látvány egykoron amott, a Golgotán, amikor elsötétült a világ...

S már ömlik, zuhog, az eső kráterekké fröccsen az utcakövezeten. Az iménti fojtó, mellkasszorító hőség után végre mély levegőt veszek, a villámok között is élvezem a testemet verő vizet: végre, végre...! A megváltó víz... de hiszen az ember örökösen a megváltásra vágyakozik, s közben oly egyszerűen hitetlen...

A kőhídnál a deckről - a kenu hátsó fedélzetén ülve esik legjobban a vízbe mártó mozdulat - visszaülök a hajó belsejébe. A pillérek összeszorítják a víz útját, figyelni kell, különösen a híd után, ahol forr-kavarog a víz, egyetlen rossz mozdulat, s a hajó kifordul a vízvonal irányából. Akkor pedig bármely oldalhullám boríthat.

Nem sokkal lejjebb hajózási múzeumot hirdet a kiírás. Gyönyörű, magas kéményű, lapátkerekes gőzös. A víz felől olvasom a nevét: Érsekcsanád. A helyi ismertető tévesen írja: még a Monarchia idején épült.

A várost elhagyva balra, fönn, a hegyoldalban keresem a Walhalla görög mintára épült, mégis súlyos épülettömbjét. I. Lajos bajor király gondolata volt, hogy a kiemelkedő germán (német) személyiségek panteonját létrehozza. Belépünk az 1842-ben megnyílt szoborcsarnokba. S végignézve a nagyságokat, engem egyre inkább a kimaradók foglalkoztatnak. A klasszicista szobrok után az újabb korok nagyságainak ábrázolatai következnek. De hol van Thomas Mann? És Hölderlin? És Heisenberg? És a filozófus Wittgenstein? Talán mindig a kimaradók mondanak többet a korról? De ha hiányokkal is, létezik a nemzeti panteon. És a miénk, magyaroké ugyan föllelhető-e valahol az ország területén? Vagy már annyira sem méltatjuk magunkat, hogy legjobbjainkat megmutassuk? Már tisztes büszkének sem merünk lenni?

Valaki azt mondja, a Sorsfordító magyarok kiállítás ilyen volt a Millenniumi Parkban.

Elérjük az első vízierőművet. A folyó kilométerek óta áll, s amint egyre közeledünk - hiába, hogy annyiszor volt már benne részem -, a folyót elzáró erőmű-monstrum egyre riasztóbban magasodik előttünk. Óhatatlanul az jut eszembe, mert a zsilipkapukon túl a lenti világot, ha nem látni is, de érezni, mi lenne, ha átszakadnának a kapuk, s ömlene, gőzölgő vad áradattal a víz, hogy kiegyenlítse magát, kiszabadulva az ember energiaéhes vágyából, s visszanyerje önnön alakját. Ám be kell látnom, Niederalteichban rábólintok, hogy még mindig a víz- és szélerőművek a legkevésbé ártóak. Niederalteichban ugyanis - miközben a magyar történelem számára is fontos bencés kolostorhoz igyekszünk - megszólal a sziréna, bődületesen visító és idegszikráztató hangon, olyan erővel, hogy be kell fognom a fülem. Achtung, Achtung, overkill! - volt a második világháború szirénafigyelmeztetése keveréknyelven, amikor jöttek az amerikai és angol bombázók. Most csak a túlparti atomerőmű miatt tartják a szokásos próbariadót.

De ezen élmény előtt még az első csúszdázás vár ránk. A vízi ember nem kapkod. Most is megnézem, mi vár ránk. Hiába a korábbi csúszdázások emléke, most kell lemenni, borulás nélkül. A csúszda talán két és fél méter széles betonvályú. Száz-százhúsz méter hosszú lehet, alján pedig ferdén fémfogak sorakoznak. Amikor az ember meghúzza odafönt a zsilipnyitó kötelet, a záró fémlap lassan alábukik, s meredeken, habosan, surrogva ömlik lefelé a Duna. A kenut pedig egyenesen rá kell vezetni: most még áll a hajó, lassan araszol, egyszerre csak megbukik az eleje, s a vízroham viszi sebesen alá a mélységbe.

A Gizella királyné sírját őrző templom

A hajós jól tudja: ilyenkor nem szabad lapátjával beleszúrni a vízbe, mert ezzel a falhoz csapódhat, vagy a borulást kockáztatja. A víz ugyanis kétoldalról befelé forogva tartja irányban a hajót. Amikor pedig leér, s a kenu orra belefúródik a lenti forgó vízbe, olyannyira, hogy még a hátul ülő is kap belőle az arcába, akkor ellenben oda kell szúrni a lapáttal, határozottan és gyorsan, nehogy a vízáram rászorítson a lenti betonfalra. Mert ilyenkor a leggyakoribb a borulás.

Az erőművek után a víz mindig meglódul. Az addigi tóból ismét folyóvá változik. Kihasználjuk az áramlatot, s ezen utazunk Straubingig. Még tart a hőség, amely a következő napokban szórtfényes, áldásos idővé enyhül. Még ez is cserzett bőrűvé teszi a vízen járót, aki - ha szárazföldiek közé téved - sehol másutt meg nem szerezhető színével elkülönül azoktól.

Deggendorfot elhagyva Niederalteichnál mindenképpen kikötünk. Itt a sodorvonal egészen a baloldalon húzódik (a vízi ember az irányokat a folyás szerint határozza meg), a part kővel kirakva; rohan a víz, de előttünk sarkantyú!

Wilhering, ciszterci kolostor: Winkler atya délutáni sétáját végzi

Nem más ez, mint a folyásirányra merőlegesen a mederbe épített kőgát, amelyen megbukik a víz. Ha rásodródunk, biztosan borulunk. Ráadásul két hatalmas hajótestet tol maga előtt egy dohogó óriás, és kívülről egy másik hajókaraván előzi! Erre a hozzánk közelebb eső hajó egyre inkább a part felé szorul. Néhány méter a maga alá gyűrő-szívó vastest és a meredek, köves part között. S mindjárt ott a sarkantyú, amely szerencsés esetben talán még kidob a nyílt víz felé, de éppen a hajócsavar alá! Alig marad lehetőség! Lapátomat beledöföm a vízbe, erre a kenu perdül egyet a tengelye körül, már orral a sodrással szemben áll (áramlatban csak így lehet partot fogni), néhány méterre a zúgó bukógát, s akkor végre sikerül rávezetnem a hajót a lapos kövekre. Nem sodródunk tovább! Kiugrom, s derékig vízben tartom a kenut a vad hullámverésben. Fölpillantok a tolóhajó vezetőállására. A kapitány int, s szájáról az egyezményes, egyben elismerést jelentő kiáltást olvasom le: ahoj! Megúsztuk!

Az ősi - templomát a XVIII. században barokkra átépített - bencés kolostor történetéről szóló vaskos könyvben olvasom: a magyarok először a 900-as esztendőben jelentek meg a keleti bajor tartományban, amikor egészen az Enns folyóig törtek előre lovas rabló elődeink. A magyar mesevilágban - vajon ki gondol rá? - honnan ered az "Óperenciás" kifejezés? Az "oben Enns", az "Enns folyón túl" magyar olvasata ez, a félelmes, egyben titokzatos távoli világ fantázia-megragadása.

Azután azt olvasom, a bajor és egyéb csapatok - sikertelen - kísérletet tettek a magyarok visszaszorítására a Kárpátokon kívülre. A magyarok elleni védelmi harc a bajor világi urak és az egyház számára fél évszázados sorsfeladatot jelentett. A veszély még inkább növekedett - így az egykorú feljegyzések -, amikor Pozsonynál a magyarok 907-ben legyőzték a bajor csapatokat. A csatatéren halt meg a bajor őrgróf, a salzburgi érsek, a freisingi püspök. A magyarok számos kolostort dúltak fel, s Freisingben született meg a fohász, amit mi, magyarok úgy idézünk: a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!

Félelmetesen zuhog alá a víz az erőműveknél

Passau az egyik legszebb fekvésű német város. Itt ömlik egybe a Duna, az Inn és az Ilz. A folyóközépi földnyelv végében kötünk ki, hogy meglátogassuk a niedernburgi kolostor apátnőjének sírját. 1060 vagy 1065. május hetedikén bekövetkezett haláláig vezette Szent Benedek regulája szerint a szerzetesnővéreket. A Parz-kápolnában található sírja egy XI. századból származó, román stílusú sírkővel van lefedve. Efölött emelkedik a gótikus felsősír. Az apátnő nekünk, magyaroknak Szent István felesége, bajor Gizella, akit már tizenegy esztendős korában kijelöltek a magyar trónörökös feleségének. S ha arra gondolunk, ennek a házasságnak az alapját az új Kárpát-medencei rettegett nép dinasztikus úton való megszelídítése adta, Gizellát bizony áldozatnak is tekinthetjük. Jó lenne egyszer megírni Gizella életének érzéssors-alakulását...

S hogy miért lett Szent István éppen István? Valószínűleg Pilgrim (más források Piligrimnek írják) passaui püspök misszionáriusai keresztelték meg Gézát és fiát, Vajkot, aki a passaui dóm védőszentjének, vértanú Szent Istvánnak a nevét kapta.

Már osztrák földön járunk. Igaznak bizonyul a szójáték: Österreich - klösterreich, azaz: Ausztria a kolostorok hazája - még ma is. 1770 körül Ausztriában több mint nyolcszáz férfi- és női kolostor működött. Nemsokkal később II. József mintegy hétszázat bezáratott közülük. De a jozefinizmus előtt a kolostori élet egész Európában virágzott. Ugyanekkor Franciaországban 412 bencés, 251 ciszterci, 66 karthausi, 92 premontrei, 179 domonkos, 568 ferences, 429 kapucinus kolostor működött.

Engelhartzcellben erről is beszélgetünk Reinhard testvérrel, Ausztria egyetlen trappista kolostorában. Valaha ciszterciek éltek itt, II. József űzte el őket, s majd sokkal később, 1925-ben telepedtek le itt az Elzászból a franciák által ugyancsak elűzött, elsősorban német nyelvű trappista szerzetesek. Kínálják kolostori portékájukat, a róluk elnevezett sajtot. Reinhard testvér nevetve jegyzi meg, hogy trappista sajt kapható ugyan Magyarországon, de annak semmi köze az eredetihez, s hogy meggyőződjünk róla, megajándékoz egy kerék sajttal. S valóban: ez ízesebb, zamatosabb, érettebb. Nyolcféle, gyógynövényekből készült keserűt, likőrt állítanak elő a szerzetesek a régi receptek szerint. Van itt köményes és barack, édesebb és markánsabb ízű.

Még a jó ízlés megengedte jókedvvel lapátolunk tovább. Schlögennél mindenképpen megállunk. A víz után a hegy következik. Ezt nem hagyhatjuk ki! Fölkapaszkodunk a magasba, a hegy ormára, ahonnan nézzük, bámuljuk, csodáljuk az elénk táruló szépséget. A Duna kék vonala a szemközti hegy két oldalán párhuzamosan halad egymással. Csakhogy egymással ellenkező irányban! Ekkora kanyart vesz itt a folyó. Nincs szükség semmiféle magyarázatra, semmiféle ideológiára, semmiféle szóra e súlyos szépségben.

A vízről nem jelzi tábla, látni sem lehet, térkép után kötünk ki Wilheringnél. Búzaföldek között vagy ötszáz métert gyalogolunk, és elérjük a ciszterci kolostort. Templomába lépve zuhog ránk a barokk és a rokokó díszítés-bősége. Aligha láttam még ilyet, oszlopok, puttók, aranyozott faragások ekkora sokaságát. Valaki azt kérdezi: ebben a színes dúslakodásban jut-e hely Istennek? Én inkább arra gondolok: az ember ilyen bőségdadogással is inkább Isten nyomát keresi.

A Walhalla a vízről

Gothard Winkler atya, aki fiatalabb korában a kolostori gimnáziumban tanított, elmondja, hogy összesen harmincan élnek a kolostorban, közülük öten tanítanak. A fiatalok, mondja a délutáni sétáját végző atya, az utóbbi tizenöt esztendőben kevésbé érdeklődnek a szerzetesi élet iránt. Legalábbis nálunk így van, teszi hozzá, s a Bécs melletti Heiligenkreuzot említi ellenpéldaként, ahol számos fiatal szerzetes él.

Kolostori csönd és a folyó, mely olykor megpróbálja az embert - összetartozik. Még néhány kilométer, s elérjük Linzet, idei nyáron utunk végállomását. Már szárazon a kenu, föltesszük az utánfutóra; olyan, mint Hemingway nagy halának partra vonszolt csontváza. De benne mégis a remény, hogy legközelebb ismét ellendül a parttól, és a lapát belehasít a vízbe.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu