"Nálunk nem unalmas az élet..."

Húsz év - tíz gyermek

"Szívesen vigyáznak a kisebbekre..."

Néhány hete házassági évfordulóra voltunk hivatalosak. A százhatvannégy lakásos társasház pincéjében, a "klubban" legalább hatvanan vettünk részt a misén és az azt követő jókedvű együttléten az ünnepeltek kiterjedt baráti köréből: házbeliek és távolabbról jövők, karonülő gyerekektől nyolcvanévesekig. Többé-kevésbé mind ismertük egymást, mert nem először voltunk így együtt. A negyvenes éveikben járó Pálinkás László és felesége, Orsi hozott össze minket. Nekik egyre nyilvánvalóbban ez a különös karizmájuk: össze tudják hozni és képesek öszszetartani az embereket. Barátokat, ismerősöket, szomszédokat: a hasonlóan gondolkodókat vagy csak egy irányban keresőket. És persze elsőként is összetartják a családjukat. Ami már csak azért sem akármilyen teljesítmény, mert néhány nappal huszadik házassági évfordulójuk előtt született kisfiúk, Berci a tizedik gyermekük.

- Nem terveztük, hogy tízgyerekes család leszünk - mondja Orsi, akivel (a régi barátság okán tegeződve) szombaton délután a konyhaasztalnál beszélgetünk, miközben öt-hat gyerekkel együtt magozza a barackot a készülő lekvárhoz. - Ajándék ez, és ajándékként fogadtuk minden gyerekünk érkezését, az elsőtől a tizedikig. Hiszen sokaknak nincs és nem lehet gyermekük, pedig szeretnének. Ahogy ők ettől nem rosszabbak, mi sem vagyunk ettől jobbak. Az Istentől kapott ajándékok nem a jóság jutalmaként, hanem feladatként, hivatásként érkeznek. Ajándék jellegét mégis az adja, hogy az ember örömmel fogadja: mi a kilencedik után szerettünk volna még egy kisgyermeket, és Istennek hála, úgy tűnik, győzzük türelemmel, szeretettel, szerelemmel és egészséggel... A tizedik gyerekre azért is nagy örömmel készül az ember, mert a gyerekek várakozása megsokszorozza az örömét. Ők is imádkoztak érte, kérdezgettek: "milyen lesz?", "én milyen voltam?", előkeresték a saját fényképeiket, számolgatták a napokat, készítgették az ágyat... Ugyanakkor hazudnék, ha nem mondanám: félelem is volt bennem.

Mitől féltél?

- Sokan mondták: veszélyes dolog ez, nem lenne szabad, bele is halhatok. Nem a korom, nem a tizedik gyerek miatt, hanem mert nagyon visszeres a lábam: ez komoly veszélyforrás. Ekkor éreztem azt, amit gyakran mondogatunk a baráti közösségben is a legkülönfélébb hangsúllyal, mikor nem tudjuk a választ egy kérdésre: hogy Isten kezében vagyunk... Azt éreztem, ha az Istennek van még velem terve, akkor mindezek ellenére megmaradok. És hogy nem kell azt gondolnom: felelőtlen vagyok.

Azt mondják, a családnak nemcsak kezdete, hanem alapja is a házasság, két ember kapcsolata. A családok válságát többnyire a házasság "kiürülése" okozza: a házaspárnak nem marad ideje, figyelme, energiája egymás számára - gyakran éppen a gyerekekért, a családért való "hajtás" miatt. Hogyan lehet elkerülni - pláne egy sokgyermekes családban - ezt a szörnyű csapdát?

- Akinek három gyereke van, már az is tapasztalja: nem lett háromszor annyi a gondja, feladata, mint amikor még csak egy volt. Egyrészt belejön az ember, kialakul egyfajta önmagát fenntartó rend, a gyerekek játszanak a testvéreikkel, nevelik is őket, és segítenek a szüleiknek is ezer dologban.

A kettőnk kapcsolata nekünk máig nagyon fontos, és ki merem mondani, mindennél előbbre való. A házasság nemcsak kötelék, hanem öröm- és energiaforrás is - a mi kettőnk és rajtunk keresztül a gyerekeink, az egész család számára. A nagyobb gyerekek ezt érzik, tudják, hogy szükségünk van olyan időre, amikor csak egymásra figyelhetünk. Szívesen vigyáznak a kisebbekre, hogy kettesben elmehessünk valahová, például a Házas Hétvége közösségi találkozóira.

Maguktól észreveszik a gyerekek, hogy milyen feladatok várnak rájuk, vagy rá kell vezetni őket?

- Azt nem várhatja az ember, hogy a gyerekek kitalálják a gondolatait. Idővel azonban megtapasztalják, hogy ha segítenek a testvéreiknek, annak "hozadéka" is van. Ha kiveszik a kezemből a porszívót vagy a palacsintasütőt, akkor van remény, hogy én segítek kiszótározni az angol leckét, átnézem a megírt fogalmazást, este leülhetünk együtt társasjátékozni. Ezt néha újból el kell magyarázni, hogy a kisebbek is megtanulják és a nagyobbak se felejtsék el, mert ez az élet rendje.

Nem elszigetelt családként éltek: közösség, sőt közösségek vesznek körül benneteket, amelyek számítanak rátok, és amelyekre ti is számíthattok...

- Jó együtt lenni olyanokkal, akikkel hasonlóan gondolkodik az ember - az élet nagy kérdéseiről és a hétköznapi dolgokról egyaránt. Még jobb, ha nemcsak gondolkodni tudunk együtt, hanem tenni is. A közös imádkozás nagyszerű élmény, de nem helyettesíti a saját imádságomat, és nem imádkozhatunk ahelyett, hogy megtegyük azt a konkrét lépést, amelyet éppen meg kell tenni. A közösség támaszt, segítséget, biztonságérzetet ad, és a "szükség van rám" érzését is. És ami legalább ennyire fontos: a barátainknak is vannak hasonló korú gyerekeik, akik hasonló elvek jegyében nevelkednek, akik közé nyugodtan elengedhetjük a mieinket, mert tudjuk, jó helyen vannak. Nemcsak jól érzik magukat együtt, hanem többnyire jól is hatnak egymásra. Tavaly például a tizennyolc-húszévesek önállóan szerveztek táborozást a náluk hat-nyolc évvel fiatalabbaknak, ahol ők voltak a felnőttek, és valóban úgy is viselkedtek. Valamelyikük meg is fogalmazta: az ember azáltal lesz szabad, hogy megtanul felelősséget vállalni.

Imádkozó, templomba járó családban nőttünk fel mindketten, a huszadik házassági évfordulónkon újból megéreztük, hogy ezért köszönettel tartozunk. De azért is hálát kell adnunk, hogy tizenéves korunkban rátaláltunk a Bokor-közösségre, amely erősítette bennünk mindazt a jót, amelyet hoztunk, és ráébresztett, hogy most már nekünk kell ezt tovább nevelni magunkban, és tovább is kell adni.

Azt mondják: a hitetlenek a hit kísértésében élnek, a hívők meg a hitetlenség kísértésében. Megtapasztaltátok ezt a magatok és a gyerekeitek életében is?

- Nyilván nincs ez életkorhoz kötve, de a kamaszkornak jellemzője, hogy az ember szembefordul azokkal az értékekkel, amelyekre nevelni próbálják őt. Ilyenkor fontos, hogy a szülőkön, tanárokon, papokon kívül valaki más is bizonyítani tudja az ember számára, hogy ezek igenis valós értékek. A közösség ebben is segített. Remélem, a szükséges pillanatokban a gyerekeink is megkapják valahonnét ezt a segítséget.

Az élet megpróbáltatásai ugyancsak kikezdhetik az ember hitét. Két koraszülött gyermekem meghalt. Nemcsak őket veszítettem el, hanem egy időre azt az érzésemet is, hogy "Isten kezében vagyunk". Miért történhet ilyesmi?! Hogyan engedheti ezt a jónak mondott Isten, ha egyáltalán van?!

Kaptál valamiféle választ?

- Egyszer csak észrevettem, beláttam, hogy szinte mindenkinek az életében vannak ilyen drámák. Az a tény, hogy nem vagyok egyedül, nem vigasztalt meg. De megláttatta velem mások hasonló vagy még nagyobb fájdalmát, akikkel valahogyan együtt tudtam érezni. Azt vettem észre, hogy vigasztalni próbálom őket. A saját fájdalmamtól hitelesebbek voltak a szavaim, az ő vigasztalódásuk valamiképpen engem is vigasztalt. Az igazság az, hogy a szenvedés, a rossz titka előtt most is értetlenül állok. De talán kevésbé ágálok, és talán már megint jobban érzem azt, amit a gyerekek még éreznek: hogy a halállal nincs vége mindennek...

A gyerekben ott pislákol a hit, a kamasz küzd vele, a felnőtt olykor megéli az elapadását - és közben mégis igyekszünk valamiféle normális vallásos családi életet élni...

- Egy ideig nem kérdés, hogy ki akar templomba jönni, ki akar imádkozni. Ahogy az sem, ki akar fogat mosni vagy iskolába menni. Bizonyos dolgokat magától értetődően csinálunk, és tudjuk, hogy ez így jó. Én hiszem azt, hogy ezzel jót teszek nekik. A legnagyobb öröm, amikor egy misén azt látom, hogy az áldozási sorban ott megy előttem két nagykamasz fiam, akik eddig csak hátul álltak az oszlopnál, s akik most éppen nem hajlandók velünk együtt beülni a padba, mert megmosolyognak minket, hogy hányan vagyunk. Nem baj, álljanak ott hátul, de legyenek itt. És itt vannak.

Meg lehet élni ma ebben az országban tíz gyerekkel? Sokan azért nem vállalják már a másodikat sem, hogy mindet megadhassanak annak az egynek...

- A mi életünk is bizonyítja: igen, egészen elfogadhatóan meg lehet élni. Igaz, sokat köszönhetünk barátainknak, a közösségnek: körbejárnak a használható ruhafélék, megtudjuk egymástól, hol mit lehet olcsóbban kapni, esetleg meg is vesszük éppen, mert tudjuk, hogy valakinek szüksége van rá. Közösen olcsóbb a nyaralás, sok mindent meg tudunk csinálni magunk is, amit egyébként drága pénzért kellene megvásárolnunk... Azt hiszszük, hogy az igazi érték bennünk, egymásban van, nem a megvásárolható dolgokban. Nálunk a lakásban vagy a pincében huszonöt-harminc gyerek bulizik egy születésnapon, melegszendvics van és otthon sütött torta, de nem érzik kevésbé jól magukat, mintha a Mc´Donaldsban ünnepelnénk.

Azt is jól látjuk, hogy sokan sokkal rosszabb körülmények között élnek - önhibájukon kívül is. Próbáljuk bekapcsolni őket is a szűkebb közösségünkben jól működő "körforgalomba": a Nagycsaládosok Országos Egyesületétől kapott címekre küldünk például jó állapotú használt ruhákat. Mindig levél kíséretében, mert személyesen is szeretnénk megszólítani és biztatni is őket: keressék a kapcsolatokat egymással, adják tovább azt, ami a csomagból számukra éppen fölösleges.

Lehet, hogy sokakat meglep ez. Vannak, akik azt képzelik: a sokgyermekesek csak várják a segítséget...

- A férjem technikusi végzettségű, sok mindenhez értő ember, én pedagógus vagyok - nagyon sok éve itthon a gyerekekkel. Egy fizetésből, a családi pótlékból és a segítségből élünk: amelyet kapunk és amelyet adunk. A nagycsaládosok jól tudják: az kap segítséget, aki maga is kész segíteni. Jó szívvel tudunk elfogadni, mert tudunk adni is. Egymás által létezünk: a szűkebb és a tágabb közösség nem eltart minket - és a hozzánk hasonlókat -, hanem azáltal létezik a közösség, hogy mi mindnyájan adunk egymásnak és kapunk a másiktól.

A két nagyfiú ministrált a misén, amelyben Orsi és Laci megújították házassági fogadalmukat. A jelenlévők velük együtt kértek áldást további életükre és adtak hálát az elmúlt húsz évért. A tizenkilenc éves Tamás, a legidősebb fiú a legőszintébb gesztusok egyikére késztette a résztvevőket, amikor a maga spontán fohászában úgy fogalmazott: "köszönöm, Uram, hogy nálunk sohasem unalmas az élet". A meghatott szavak sora után egyszerre mindenkiből kitört a hálaadó nevetés.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu