Sok táj van

- amely elvarázsol, de csak a magyar táj ejt rabul. A szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mert még ha akarnám sem választhatnék más országot otthonomul, mert ez az az ország, amely helyet ad, hogy valóban önmagam lehessek. Ezt mindig érzem, amikor külföldre utazom. Csodáltam az alpesi hegyeket, Itália sikátorait, London épületeit, Új-Zéland gleccsereit, de mindenhol kívülálló voltam. Csak Magyarországon utazva érzem, hogy a lelkem egy darabját látom a jármű ablakából.

Sosem tudtam, miért. Engem nem tanítottak hazaszeretetre. Az iskolában világ- és magyar irodalomra tanítottak, meg matematikára, a templomban a Hiszekegyre és a ministrálásra, a zeneiskolában Palestrinára és Mozartra, édesanyám meg arra, hogyan vasaljam a dunyhahuzatot és hogyan főzzek húslevest. Nem hiszem, hogy az a néhány népdal, amelyet énekelni kellett és az a tizenkét március tizenötödikei ünnepség, amelyen tanulmányaim során részt vettem, ilyen hatást ért volna el. Nekem őszintén senki nem mondta, hogy a szülőföldet szeretni érték. Persze, tudom, hogy régen éreztek ilyesmit az emberek, a Balassik és a Kossuthok.

Mégis, észrevétlenül, minden pedagógiai ráhatás nélkül megjelent bennem ez az érzés. És mikor egyszer kilenc hónapra elköltöztem a Föld másik oldalára, miközben egyik ámulatból a másikba estem az elém táruló világtól, azt vettem észre, hogy mindenkinek Magyarországról mesélek, és büszke vagyok rá - és nem vagyok otthon.

Idén csak a Balaton-felvidékig jutottam el. Ahogy körbenéztem a Szent György-hegyi nyaraló teraszáról, újra éreztem rabságomat. Azt az ezer kötődést, amely ide fűz a szigligeti várvédőkhöz, Batsányi János Tapolcájához és Keszthely Helikon-ünnepségeihez. És mikor hazafelé elhaladtam az aratógépek mellett, az jutott eszembe: Uram, tényleg szőkék a mezők!

Kácser A.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu