Jókai Anna

"Hol vagy, István király?"

A kérdés - a magyar keresztények lelkéből fölfakadó ének - a fohászkodónak többféle hangsúlyt enged.

Ilyenkor - kora ősszel sóhajtva búcsúzhatunk a nyártól; köztudott, hogy augusztus 20. után lehűl a levegő, bőrösödik a tavak tükre, s rozsdásra pöndörödnek a fákon a levelek... Hol vagy, dicső múlt, eltökélt és ihletett férfiú, Istentől jelölt, felelős király? Hol vagy, te egykori, épp csak születő nemzet, telve reménységgel és sürgető feladattal? "Hol vagy, István király?" Lásd, mivé lettünk, lásd, miben tévelygünk, kényszerűen szétszóródott mai magyarok! A panasz-szó, a jogos panasz-szó felhallik az Égbe - de ez nem elég. Már nem elég a kétségbeesés.

A szemrehányás sem segít. "Hol vagy, István király?" Miért nem csinálsz valamit, szinte kiáltjuk, meg-megrángatjuk képzeletünkben a palást szegélyét; követelünk az Istentől, nógatjuk, küldje már a kegyelmet, a szellemi ügyintézést áthárítjuk, helyettünk hozza rendbe, zökkentse vissza a helyes kerékvágásba a világot a Teremtő... aztán majd mi a jó irányba kényelmesen haladunk tovább!

"Hol vagy, István király?" - költői kérdés ez, s nekünk magunknak kell rá felelnünk. Izzó érzésekkel, megfontolt gondolkodással, és egyre szilárduló akarattal: Szent István, hol találunk, ha valóban keresünk? Mit mondasz nekünk ezen a különleges napon, amikor nemcsak elillan a nyár, hanem a gyümölcs is beérik...? Amikor a learatott gabona megjelenik az új kenyérben, s ezáltal értelmet nyer, hogy besárgult és levágattatott? A múlt a jelenben szentelődik meg. Az idő következetes, de nem könyörtelen, ahogy a slágerek banalitása hirdeti. Ami ezer éve történt, ma is történik, csak magasabb pontján az Istenhez vezető, lét-beteljesítő spirálnak. Szent István a vállalást megtette. Nem kevés áldozattal, nem kevés öngyötrelem között. Sohasem könnyű a régiben az elavultat elkülöníteni és legyőzni, ugyanakkor továbbmenteni belőle, ami örök és bölcsője lehet az újnak. István kitapintotta a kronoszban a kairoszt, amikor a végtelen időszalagon csomó képződik, s törvényszerűen, határozottan cselekedni kell az újonnan érkező nevében. A világ - hosszú, fájdalmas előkészület után - végre befogadhatta Krisztust. Krisztus a Földön ütötte fel sátrát - az emberiség megmaradása függött egyrészt ezen a szakrális tényen, másrészt azon, az emberiség felismeri-e a nagy fordulatot, képes lesz-e sorsát és feladatát Krisztus útjára vezetni. Bizonyos: ma nem lenne Magyarország, ha István gőgösen, "nyakas ősmagyarként" elutasítja a kereszténységet, mint ahogy Európa sem kapta volna meg azt a kitüntetést, hogy a lelkes Glóbusz közepe lehessen, ha a lecsengő hit-eszmékbe akkortájt beleragad. (Napjainkban éljük Európa újabb megkísértését: mintha luciferi erők "felvilágosultan" biztatnák: relativizálja a keresztény értékeket, fokozza le, csökkentse a kereszténység jelentőségét - álcázza a nihilt "szabadságnak".)

István nem taktikából tette az országot keresztény állammá, hanem meggyőződésből, mintegy szellemi parancsra. Kinyilatkoztatták számára az égi hatalmak, földi küldetés csak úgy teljesedhet be, ha van spirituális alapja. Ez az ő korunknak szóló üzenete. "Hol vagy, István király?" - a felelősségünkben, tudatos építkezésünkben találhatunk rá, legyűrve kétkedést, kicsinyhitűséget, elzárkózva a cinizmustól, miszerint Mária elhagyta a neki felajánlott népet...

Az isteni természetben nincs hűtlenség - hűtlenek csak mi, esendő teremtmények lehetünk. Mi távolodunk, miközben azt hisszük, Isten távolodik tőlünk.

Minden nemzetnek adott a Gondviselés az általános ember-feladaton belül sajátos, egyéni részfeladatot: mielőtt azt nem teljesítjük, nem olvadhatunk bele a nagy egészbe. Amikor István királyra emlékezünk, a feladatra is emlékezünk, a "pajzs"-szerepre, a bátor igazságvédelmező magatartásra; arra a nemes szándékra, hogy mi adjunk mintát még a szerencsésebbeknek is: hogy közvetítsük, miért kaptuk valójában az életet, éppen ezt, éppen most és éppen itt, miért kaptuk a kenyeret a mindennapokhoz, ünnepeinkhez a méltó szót...

A harmadik évezredben ismét sűrűsödik az idő; súlyosbodik a szabad akarat felelőssége. A korona nem billenékeny divatékszer a koponyán, nem múzeumi tárgy, hanem "arany-aura", az Istentől megáldott uralom szimbóluma. Fényében - s nem az árnyékában! - reménykedik, dolgozik és imádkozik a magyar nemzet.

"Hol vagy, István király?"

Mindenütt, ahol a magyarok.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu