Csak egy veréb?

A Csarnok téren kellett találkoznom egy barátommal, aki, szokása szerint, késett. Vártam, és közben a madarakat, pontosabban három házi verebet figyeltem. A padok körül ugráltak, és morzsák után kutattak. Egy hím, szürke fejtetővel és nagy fekete torokfolttal, és két tojó. Az utóbbiakon semmi feltűnő sincs, egyszerű "verébszínűek". Fürgén mozogtak, majd odébbrepültek, és az egyik padon ülő két idős hölgy lábai előtt kezdtek keresgélni. Éppen csak a cipőjükre nem ugrottak. Azok észre sem vették őket, hangosan beszélgettek, néha hevesen gesztikuláltak. A három verebet mindez egy cseppet sem izgatta. A következő pad üres volt, leültem rá, a verebek pedig, miután a két hölgy lábai körül már minden ehetőt összeszedtek, arrafelé ugráltak. Nem néztem rájuk, ültem nyugodtan, majd tüntetően kotorászni kezdtem a táskámban. A verebek nem törődtek vele, egyre közelebb jöttek, és végül már közvetlenül előttem keresgéltek. Ekkor, anélkül, hogy bármi hirtelen mozdulatot tettem volna, a fejemet alig mozdítva rájuk néztem. A három, addig békésen csipegető madár abban a pillanatban megtorpant, testük kinyúlt, tollaik lesimultak és már repültek is. A téren álló magányos platánra szálltak, onnan pislogtak aggodalmas arccal felém. A magyarázat nagyon egyszerű: észrevették, hogy meglátták őket, ez veszélyt jelenthetett, tehát menekültek.

Okos és nagyon tanulékony madarak a házi verebek, amelyek nevüknek megfelelően ma már kizárólag a településeken, városon és falun, az ember közelében élnek. Mindenki ismeri őket, és talán éppen ezért, "közönséges" voltuk miatt, sokan keresztülnéznek rajtuk. Még madarászoktól is hallom néha: mehetünk tovább, csak egy veréb volt. Pedig ez a szövőmadarakkal rokon madár megérdemli, hogy észrevegyük, figyeljünk rá. Magam tavasszal mindig újra és újra élvezettel figyelem az eresz szélén felfújt tollakkal üldögélő és önfeledten csiripelő "kanverebet". Vagy a párját, amint éppen az udvaron felszedett hosszú szalmaszállal birkózik, mert azt sehogy sem tudja a keskeny fali résbe vagy a kúpcserép alá bevonszolni. De költenek a verebek az utca fölé magasló gólyafészek oldalában, és elfoglalják a molnárfecskék eresz alatt épült otthonait is. Az ilyen fészket a belőle kilógó széna- és szalmaszálak árulják el. Nem tagadva a szövőmadár-rokonságot, gyakran teljesen nyíltan, fákon is költenek, rendszerint több pár egymás közelében. Kócos fészkeiket a talajon gyűjtött pihetollakkal bélelik puhára. Szapora madarak, évente akár háromszor is költenek, egyszerre 4-6 fiókát nevelnek. Kedvelik a társaságot, együtt fürdenek az utca porában vagy az autómosás után keletkezett tócsákban, a nyár végén csapatosan járnak a település környékén lévő gabonatarlókra. Hűséges madarak, egész életükben megszokott tanyahelyükön maradnak. Ha a gazda reggel az ólak felé tart, hogy a disznókat megetesse, a tetőről figyelik, és alig lép odébb, máris a vályú szélén vannak, hogy az odakenődött darából, moslékból csipegessenek.

Megszoktuk, hogy körülöttünk élnek, és nagyon remélem, hogy sokan szeretik is őket. Hiányoznának, ha eltűnnének az udvarról, a házak körül. Talán nem véletlen, hogy az Európából kivándorlók az 1800-as évek második felében egyebek mellett Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába, Kelet-Afrikába és Új-Zélandra is betelepítették a csiripelő házi verebeket.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu