Az utolsó busz

Fényesen állott a téli nap. Mintha a fenyők és a folyó között időn kívül lenne. Vízvár és Döbög között az épület kimaradt mindenből. Kilométer távolságra egyik irányban sem laktak emberek. Csak ez az alacsony, széles és hosszú épület nyúlt el, a maga egyszerűségével. Néha megállt egy autóbusz, farmotoros, mondták ilyenkor az intézet lakói, s ez azt jelentette, valahonnan távolról érkezett. Alig szállt le vagy föl valaki. S akinek nem ismerték az arcát, az bizonyára eltévedt. Különösen most. Az utolsó járat délután négykor érkezett, azután magára maradtak a kerek arcok, a bakancsos lábak és a fagy. Karácsony délután volt. Laci szélesen támasztott lépésekkel még kiment a kapuig, hátha... de nem jött senki. Hozzá évek óta nem jött senki, miért éppen karácsony délután állítana be valaki.

A víz fölszívódott a falakba, erős szaga odaült a bamba tekintetű fiatal férfiak közé. Én voltam szolgálatban. Tizenkilenc évesen engem osztottak be: nincs senkim - mondta az igazgató.

A lakók, bár talán én voltam a legfiatalabb, Pista bácsinak szólítottak. Arcuk vonásai úgy hullottak szét, mint ahogyan egy feldöntött sakktáblán hemperegnek a bábuk.

- Pista bácsi, nem jött a busz! - Laci topogva helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra.

- Jól van, jól van - nyugtattam. - Ma már nem is érkezik több járat. Karácsony van, ilyenkor még a buszok se járnak.

- Karácsony?... - s elnémult, visszahúzódott értelme különös szerkezetének mélyére. Aztán hirtelen fölvihogott: - Halljátok, karácsony! Méghogy karácsony!

Erre a többieken is végighullámzott a röhögés, egy másfajta világ szólamaként, ahol nem lehet ismerni a jelentéseket. Egy alacsony, gyors mozgású, az idősebb gondozottak közé tartozó férfi keveredett hirtelen mellém.

- Én tudom, mi a karácsony, Pista bácsi, én tudom, bizony. Mert amikor még otthon voltam, az én apukám meg anyukám... bizony, apukám meg anyukám...

Nem szólt többet, nézett rám, bólogatva rázta a fejét, aztán az ő arca is elkerekedett; azt hihette az ember, mosolyog. Otthagyott, elindult valamerre a terem mélye felé, s csak akkor szólalt meg ismét: bizony, hajtogatta, bizony, s karjával telerajzolta a levegőt.

Mihály kivette szájából a büdös cigarettát, végignézett a többieken:

- Mit tudnak ezek...? Mit tudhatnak ezek? Amióta megszülettek, intézetben laknak, de én... mit tudnak ezek?

- Annyit, mint te, biztosan - csattant oda Jóska. Szegény fejét még az epilepszia is kínozta, ha rájött a roham, olyan alakot öltött, mint valami misztikus orosz varázsló. Duzzadó, csontkeményre görcsösödött izmokkal, szétpattanás előtt a törhetetlen játék, üvöltő lépésekkel elindult, míg a görcs meg nem akasztotta magasba fagyott tekintetét, és földre nem gyűrte.

- Én azt is tudom, mi volt karácsonykor. No, ha olyan nagyokos vagy, mondd meg!

Mihály fölkelt a négyszögletű asztaltól, ebédlőnek használtuk a helyiséget, olyan alacsony volt, hogy a menynyezet ereszkedő szélét az ablakoknál már könnyedén elértem, Mihály szippantott még egyet a cigarettacsikkből, aztán, mint a főurak, elegánsan elvonult.

- Azt hiszed, csak te tudhatsz valamit!

- Ha olyan okos vagy, mondd meg, na, mondd meg!

Gyurka figyelte a két férfi vitáját. Ő volt a szociális gondozó intézetben a gyerek. Göndör hajú, nagy szemű, széles szájú cigány kölyök.

- Hú, Pista bácsi, hát ezek megbolondultak.

- Miért gondolod, Gyuri?

- Mert azon vitatkoznak, melyikük tud többet. Amikor pedig azért vagyunk itt... - elvigyorodott, hogyan folytassa - mert nekünk kicsit gyönge a fejünk. Nincs igazam, Pista bácsi? Nincs igazam? Na, mondja, Pista bácsi, nincs igazam?

- Karácsonykor nem viselkednek úgy az emberek, ahogyan te! - rázta a karját, majd egész testét Mihály után a Jóska gyerek.

- Pista bácsi - oldalazott hozzám Feri lassú mozdulatokkal, talán ő volt az egész otthonban a legerősebb, az epilepsziás nagyrohamok duzzadó izmokat növesztettek rajta, nem sokáig bírja a szíve, mondta az orvos, aki hetente jött, hogy felírja a gyógyszert. - Pista bácsi, ugye, én jó vagyok? - és ez a megkeményedett test nagyon szelíd volt.

Behoztam a karácsonyfát, a konyhások már előző nap feldíszítették, nem volt magas, talán méteres kis fenyő, az egyik asztalra helyeztem, meggyújtottam rajta a gyertyákat, bár néhány elektromos égő is világított az ágakon.

- És most mit csináljunk? - vihogott Bandi, aki nemrégiben érkezett az intézetbe.

Kiosztottam az ajándékokat. Erre Mihály is visszatért, Jóska pedig közben lehiggadt.

- Na jó, nem bánom, elfogadom. De akkor is azt mondom, nem tudják ezek, mi a karácsony - s Mihály másodszor is kivonult.

A gondozottak nekiestek a csomagoknak. Bele akartak nézni a mélyükbe. S amikor már üres volt a zacskó, továbbra is keresték, hátha előkerül belőle még valami. Egyedül Gyuri nem nyúlt hozzá. Odatette maga mellé, s mintha meg is simogatta volna.

Kilenc óra körül mindenki lefeküdt. A hálóhelyiségekben éjszakára kikapcsoltam az olajkályhákat, ez volt az előírás, reggelre, hiába a vastag falak, hűvös és nyirkos köd lepte el az alvó gondozottak fejét. S amikor már csönd volt mindenütt, még egyszer végigjártam az épületet, megigazítottam a szürke pokrócokat a takarók fölött. Mintha az álom lett volna nekik a legnagyobb adomány.

Az egyik ágyat üresen találtam. Gyuri, Orsós Gyuri, ez a te helyed! Hová tűnhettél? Benéztem a vécére, a mosdóba, de semmi mozgás. Ilyenkor - mondta előző nap az igazgató, amikor magamra hagyott a hetven gondozottal szentestére - előfordul, hogy valamelyikükben föltör az indulat. Nem tudni, miért, s azt sem tudni, mi az iránya, csak föltör, és akkor leginkább arra kell ügyelni, a nyugtalanság ne ragadjon át a többiekre.

Gyuri, hol a fenében lehetsz? - dühöngtem, s gondolnom kellett arra, talán rám leselkedik a folyosó sötét kanyarulatában, és leüt. A falhoz szorultam, így védekeztem a hátulról jövő támadás ellen. A folyosó kanyarulata után kiláttam az udvarra. A hó fénylett a hideg hold tükrözésében. Egy árnyék lebegett a közepén.

Megszökik, ez most megszökik, és ott láttam a cigány gyereket. Féltem, mögöttem annyi kiszámíthatatlan erővel, de mentem utána. Az intézet udvarának hátsó felén fészer állt, ott kanyarodott be. Amikor az udvar közepén tartottam, egyszerre azt gondoltam, hátulról talán a rengeteg szuszogás, előről pedig a cigány gyerek bicskafénye ront rám.

De semmi zaj, semmi közelítő támadás.

A fészer sarkánál pillantottam meg. Gyuri térdelt a hóban a kutyaól előtt, és suta értelmével egyre csak azt hajtogatta: - Bajnok, Bajnok! Hoztam neked ajándékot, Bajnok!

És a karácsonyi csomagot, amit az este kapott, óvatosan bedugta a kutyaól nyílásán. Azután csak térdelt ott, nadrágja átvizesedett, tocsogott a testmelegtől olvadt hó levében, s vigyorgott az a nagy fekete cigányarca: - Jól van, jól van, no, jól van!

És még be is nyúlt, hogy Bajnokot megsimogassa.

Az intézet kutyáját, egy nagy barna keveréket, az előző évben mérgezték meg a környéken kóválygó gazemberek.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu