Madarakról, s másról

Mit tenne a madárkutató, ha hírét venné, hogy egy nálunk ritka madarat láttak egy távoli vízparton, s remélhető, hogy még néhány napig megtiszteli jelenlétével Magyarországot? Hát persze, hogy sutba dobná minden ügyét, s szaladna, hogy megleshesse, fényképezőgép-lencsevégre kaphassa a ritka madarat. Tán még puskamikrofont is vinne, madárhangarchívumának becses darabjait gyarapítandó. Valóban ezt gondolja, aki a madarakat s a madárkutatókat csak felületesen ismeri... De - mint ezt egy, a madarakat nemcsak fényképező, de festményeken is megörökítő barátomtól a múltkorjában megtudtam -, ilyesmit csak amatőr, műkedvelő ornitológus tenne. Amilyennek egyébként ő is tartja magát.

De mit tesz a hivatásos, az igazi madarász? Otthon ül, miközben mások könyvelik el a ritkaság megfigyelésének, lefényképezésének dicsőségét? Hát nem - mondja a barátom -, fölkerekedik bizony ő is, el is megy, ha kell, jó messzire, de nem azért, vagy legalábbis nem csak azért, hogy ritka madarat lásson. Elmegy a fehérszürke köd alatt didergő lápos-nádas szélére, elmegy így decemberben például azért, hogy hallja, nem is kell, hogy lássa, csak hallja egy vadlúdcsapatnak a ködfelhőn át földre hulló surrogását, vagy a fatörzseken le- s fölszaladozó csuszkák "tved-tved" párbeszédét. Tanúja legyen olyasminek, amit hallhatott, láthatott az ezer, kétezer, de akár a tízezer évvel ezelőtti madármegfigyelő is, hiszen akkor is ugyanúgy, ugyanakkor szálltak a vadludak, s ugyanúgy kereste élelmét a fagyott fatörzsön mindig egymás közelében maradó, hűséges természetű csuszkapár. A madarász elmegy, de nem a különlegességért, nem a soha vissza nem térő ritkaságért, hanem azért, ami mindig ugyanúgy volt, ami mindig ugyanúgy visszatér, ami közös, összekapcsoló élménye minden kor emberének, ősidőktől a mai napig. Más idők, más divatok, más újdonságok, más ritkaságok közepette az azonosat, az állandót keresi, s ami a titka: tudja is, hogy hol találja.

Vajon az advent, eddigi életünk, tapasztalataink adventje profivá tett-e bennünket, hivatásosak lettünk-e. Igazi hivatássá érett-e bennünk a kereszténység? Ritka élményre vadászva rohanunk a karácsony felé, hogy mohón habzsolhassuk nagylelkűségünk, ajándékozókészségünk gyümölcseit? Hogy egy újabb ritka szép és megható éjféli mise gyarapítsa hangulatgyűjteményünk vitrinjét? Vagy vállalunk-e ehelyett nagy, fáradságos utat, hogy megtapasztaljuk azt, amit már tavaly, tavalyelőtt, meg még régebben is láttunk, legalábbis láthattunk volna? Képesek vagyunk-e türelmes figyelemre, van-e érzékünk a bensőnkből szóló surrogásra, finom "madárhangokra"? Keressük-e, felfedezzük-e a friss, egyszeri és megismételhetetlen élményben azt, ami állandó? Hagyjuk-e, hogy egy magatehetetlen csecsemő érkezése az egyetlen, örök szeretet szelíd tapasztalatával ajándékozzon meg bennünket?

Legyen hát készenlétben távcsövünk, fényképezőgépünk, puskamikrofonunk. Tisztítsuk szívünk optikáját, ne mulasszuk el a ritka élményt nagy felbontású, éles képként rögzíteni. S lássuk a más időben, más fényben készült felvételeken az állandót. Lássuk az időben egyszer születettet, a mégis mindig, mindenhol, mindenki által megláthatót, meghallhatót. Lássuk azt, Aki ugyanaz tegnap és ma, ugyanaz mindörökké. Figyeljük meg alaposan az ő születésében a magunk világra jöttét.

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu