Homíliavázlat

Jól csak Mária szívével lát az ember

Minden édesanya isteníti gyermekét. Elfogultság? Tévedés? Túlzás? Vagy mély megérzése az ember, minden egyes ember hivatásának? Annak, hogy az ember gyermeke arra van hivatva, hogy az Isten gyermeke legyen. Mi másért lett Isten Gyermeke emberré, ha nem azért, hogy az ember gyermeke Istené, Isten gyermeke legyen?

Mennyire átérezhette Mária, hogy gyermeke, aki a Magasságbeli Fia, az Isten Fia - titok: Isten szívének titka. De mert az ő gyermeke, ezért az ő anyai szívének is, az ő hitének is a titka.

Nézi Mária a gyermekét, a Magasságbeli Fiát, akinek az Úristen Dávid trónját szánja, aki uralkodni fog Jákob házában mindörökké, a királyok királyát, az uralkodók urát, nézi, nézi, és mit lát? Egy etető jászlat, benne egy cipónyi csöppséget, az ő kisfiát, akit ilyen mostoha körülmények között kellett világra hoznia. Állatok barlangjában, mert "nem kaptak helyet a szálláson" (Lk 2,7), jobb híján fektette az etetőbe, a földre mégse tehette. Semmit sem ért, de anyai szívével, Istenbe vetett hitében mindent elfogad. Elfogadja a látványt, és elfogadja az angyaltól hallott szavakat, akkor is, ha a szavak ellentmondanak a látványnak, a látvány a szavaknak. Számára most minden titok, Isten titka, a hit titka, misterium fidei. Mária egész lénye ezt a két szót mondja.

Nézi az anyaszentegyház a csöppnyi kenyeret az oltáron, és hallja Jézusnak a pap szájával kimondott szavait: "Testem a világ életéért, vegyétek és egyétek". Mit értünk belőle? A jászol az oltár, melyen "mint fiaknak kínálja magát nekünk az Úristen" (Zsid 12,7). Ki értheti az isteni szeretetnek ezt a határtalanságát? Utasítsuk vissza, mert nem értjük? Mindannyiunk nevében tárja szét a kezét a pap, s mondja: misterium fidei - Íme, hitünk szent titka.

Ebben az elfogadásban mégis fények gyúlnak, a hit alázatában kifinomul, látóbbá, szűzivé lesz a figyelem, semmi sem megszokott, a jelentéktelennek tűnő dolgok jelentése megvilágosodik, a térben-időben távoli események halovány fényei összeérnek nappali derengéssé.

Milyen szokatlan látvány! A pásztorok, a lomha népség - siet. Mi villanyozta föl őket? Ha rabolni, fosztogatni, lopni jönnének, szokásuk szerint vinni, ami mozdítható, akkor lopakodnának. Nem lehet rájuk ismerni, egészen megváltoztak. Nem visznek, hanem hoznak: jó hírt, örömhírt. Nem bírnak magukkal, egymás szájából kapkodják a szót, ragyogó, félelmetesen gyönyörű angyalról, ma született gyermekről, aki az Úr, a Krisztus, az Üdvözítő. Meglátva a jászolt a rátalálás gyermeki öröme ragadja el őket, az angyalok énekével ujjonganak. Megtalálták, íme, itt van a jel: a jászol.

Mit jelent a jászol? Mit mond el a gyermekről? Szent Lukács háromszor említi a gyermekségtörténetben, hogy a jászol jel. A jászol eledelt kínál: Vegyétek és egyétek, "ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19). Miként adatik? A kereszt által, mely ugyancsak háromszor említtetik Szent Lukács evangéliumában.

És ahogyan a pásztorok az eledelt kínáló jászol által ismerték fel az Úr Krisztust, az Üdvözítőt, úgy fogják az emmauszi tanítványok a kenyeret kínáló gesztus által felismerni a föltámadott Üdvözítőt. Ez a kínáló gesztus az ő jele, a világ végezetéig.

Zatykó László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu