"Dolgaim elől rejtegetlek"

Az Isten-kereső József Attila (15.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig elsősorban ateista proletárköltőként állították elénk; s bár az irodalomtudomány számtalan szempontból vizsgálta életét s műveit, Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára.

E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - 2005-ben, a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve az Új Emberben időről időre megismerkedhettünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontottak ki.

Sorozatunk a mostani írással véget ér. A lapunkban olvasott elemzések azóta könyv alakban is megjelentek - "Dolgaim elől rejtegetlek" címmel. (Zs.G.)

József Attila

Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

Lángos csillag állt felettünk,

gyalog jöttünk, mert siettünk,

kis juhocska mondta - biztos

itt lakik a Jézus Krisztus.

Menyhárt király a nevem.

Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

Úgy hallottuk, megszülettél,

szegények királya lettél.

Benéztünk hát kicsit hozzád,

Üdvösségünk, égi ország!

Gáspár volnék, afféle

földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

Főtt kolbászunk mind elfogyott,

fényes csizmánk is megrogyott,

hoztunk aranyat hat marékkal,

tömjént egész vasfazékkal.

Én vagyok a Boldizsár,

aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

Hulló könnye záporán át

alig látja Jézuskáját.

A sok pásztor mind muzsikál.

Meg is kéne szoptatni már.

Kedves három királyok,

jóéjszakát kívánok!

1929. dec.

Hogy József Attilának ez a verse, a Betlehemi királyok, istenes vers volna, arra én így sose gondoltam. Bennem inkább különös családi versként élt, ha ugyan létezik ilyesmi, hogy családi vers. És miért ne? Ez a létező legidillikusabb családi vers a világon.

Vannak családi fényképalbumok, családi krónikák, bennük fényes és szomorú lapok, meseszerű történetek. Az ember lapozgatja őket, tűnődik, olykor hitetlenkedve csóválja fejét, mosolyog. A Betlehemi királyokon mindig mosolyog, anélkül, hogy tudatában lenne a mosolyának. Olyan bensőséges örömöt áraszt magából a vers.

Hihetetlen - és mégis elhisszük, hogy volt, lehetett ez, és így, ahogyan le van írva. Stilizált és mégis valahogyan valószerű az egész, sőt, valóságos is, abban az értelemben, ahogy a nagyon sokszor, nagyon élesen elképzelt dolgok is valóságosak, legalábbis a képzeletünkben. Van az egészben valami, ami igaz. És éppen ez a valami a lényege. Egy olyan távoli közelség, amiről nem áll módunkban lemondani.

Egy boldog ember írta.

Nem, egy boldog ember nem tud ilyet írni. Ilyet - ilyen tökéletes idillt! - csak a hiány szülhet. A vágy.

József Attilának két betlehemes verse van: az egyik az idill ellenében íródott, a másik mellette. Mindkettőt 1929 decemberében írta. A kötetekben az idill ellenében íródott vers, a Betlehem című megelőzi a Betlehemi királyokat, s nagyon valószínű, hogy ez is a versek keletkezésének sorrendje. (A nagy Betlehem-vers után már minek megírni a kicsit?)

Az első vers falusi szobácskába visz, ott Jézus szállása sárga irka, ő maga heverő papírbarmok közt örül, miközben részes-szalmát hajszol az úri szél és a három király pálinkát nyakal.

Szép vers, a leírás pontos, realisztikus. Mégis, az egészből hiányzik valami ahhoz, hogy ne tudjuk felejteni. Az indulat hiányzik, a csoda hiányának fájdalma, amit nem pótol a szociológiai-társadalmi leírás pontossága. Feltehetően a költőben is maradt hiányérzet, és a csoda hiányát úgy pótolta, hogy egy második versben megteremtette azt, amit az elsőben (a valóság leírásában, azaz: a valóságban) hiányolt.

Lehetséges, hogy az idilli kép csak így, a valóság ellenében születhetett meg, mint gyönyörű hiány. Vagyis József Attilának meg kellett írnia az első verset ahhoz, hogy megírja, megírhassa a másodikat, a nagy betlehemi verset. Ami aztán már, természetesen, a párja nélkül, önállóan is létezik.

(Zárójelben: 1958-ban - vagy ´59-ben? - Sallai Judit negyedik osztályos tanuló nem nyerhetett ezzel a verssel kerületi szavalóversenyt - pedig hogy mondta! -, mert a zsürorok a verset klerikálisnak, s mint ilyet elítélendőnek tartották. Sallai Juditról nem tudok semmit. Biztos emlékszik még a versre.)

A háromkirályok azok a bölcsek, akik a csillagot követve jutottak Betlehembe. Lukács evangéliumában pásztorok, Máté evangéliumában titokzatos keleti bölcsek, akik ajándékokkal kedveskednek a Kisded születésekor. Ha ajándékot hoznak, nyilván gazdagok, azaz királyok.

József Attilánál olyan királyok, akik akár pásztorok is lehetnének. Gyalog jönnek, nem pedig tevén, ahogy a jobb módúaknál a sivatagban szokás. A szegények királyához jönnek, a hosszú úton elfogyott az élelmük, megkopott a ruhájuk (Főtt kolbászunk mind elfogyott, // fényes csizmánk is megrogyott), és egyébként sem vén papok. Csak az ajándékaik királyiak - legalábbis "alulnézetből", a szegények szemével nézve: hoztunk aranyat hat marékkal, // tömjént egész vasfazékkal). Szegény királyok ezek; az egyikük, Boldizsár ráadásul szerecseny is. Úgy is beszélnek, mint a szegények. Azt mondják: Adjonisten - és egybe mondják, hát egybe is van írva. Azt mondják: Istenfia - és mert egybe mondják, ez is egybe van írva. Azt mondja Menyhárt király: kis juhocska mondta - biztos // itt lakik a Jézus Krisztus. Vagyis hogy beszélő viszonyban vannak a kis juhocskával.

Miféle keleti bölcsek ezek? Miféle királyok? Afféle "öreg kapás" meg általában a szegény falusi nép által elképzeltek: fényes csizmás, főtt kolbászos háromkirályok a meséből, illetve a családi krónikából, valahonnan a messzi múltból. Ahol Irul-pirul Mária, Mária, // boldogságos kis mama.

Íme a megelevenedett sárga irka, a megelevenedett papírbarmok - a megelevenedett népi képzelet: a Megváltó születésének profán ünneplése. A "szegények királya" születésének ünnepe. És mindenki szegény.

Vélhetően sok költő írt verset a háromkirályokról. Nekem most Thomas Stearns Eliot híres verse jut eszembe, A háromkirályok utazása című(Journey of the Magi). Az utazás leírása egyes szám első személyben, a "visszaemlékező" által olyan, amilyen az utazás lehetett (lehetett volna): se nem idilli, se nem szent - fáradságos, emberi utazás. A visszaemlékező azonban a születésben halált is lát: a maga és a társai halálát is, mert attól kezdve semmi sem olyan, mint korábban volt, mert attól kezdve ők nem találják többé a helyüket a régi helyükön. Születés és halál ebben a versben egybefonódik.

Mennyi lehetőség a nagy narratíva tárgyalására!

József Attila az idill felől közelít, az idillt teremti meg, azt dramatizálja, stilizálja. A háromkirályok látogatása nála leginkább egy parasztopera jelenetsora, azon belül minden a legtermészetesebben van a helyén. Ez a minden: a nyelv - a beszélők és az elbeszélő nyelve. Eliot is stilizál persze, mi egyebet tehetne, jóllehet sokkal kevésbé hangsúlyosan; a József Attila-vers dramatizált, szigorúan kötött formájával szemben az ő kötetlen monológja a stilizáció ellenében hat. Az ő nyelve is az élőbeszéd nyelve, de beszélője - a három király egyike - nem népi hős, inkább városi ember, egy Akárki (Everyman). A lényegi különbség mégsem ebben, hanem az esemény értelmezésében van. Eliotnál a születés pillanatában benne van a halál pillanata is, József Attilánál a születés pillanata a boldogság pillanata. A hiánytalan és teljes boldogságé, amit nem árnyékol be semmi. Ártatlansága és meghittsége a példátlanul tökéletes idillé. Pedig az irodalomban ritka, mint a fehér holló az idill olyan ábrázolása, amely nem hamis: nem leplez valamit, nem fordul giccsbe, hazugságba. A Betlehemi királyok tüneményes idillje nem hamis. Szinte hihetetlen és egyben szinte törvényszerű is, hogy a hiánytalanul boldog idill "megalkotása" éppen egy olyan költőhöz fűződik, akinek az élete ehhez a legkevésbé sem szolgált például. Hiába, ezt csak ő tudhatta így megírni, ezt neki kellett megírnia.

Kántor Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu