A gyermek

Könyvtárnyi róla az irodalom: a neveléstörténeti, a szépirodalmi, s a festők, zeneszerzők közkedvelt "témája". Elég csupán gyermekversek szerzőire gondolni, Schumann, Brahms s mások zenevilágára. Ezúttal a még csak mostanában fölfedezett poéta: Pavol Strauss, a modern szlovák katolikus irodalom egyik alakjára utalunk, aki rövid versében ekként szól a Teremtő "kicsi virágairól": Ég-ruhába öltözötten elringatva, s álmodsz ébren is / ki tisztaság vagy, élet-álom. / Mező, vágyszántástól mentes, s csupán tiéd az Úrnak / napja. / Mi elfogyunk, te létezel. Csak pillanatra is ha / ránk telepszik szíved könnyedsége, az ég lesz éltetőnk.

Karácsonykor megnyílik a szülői szív, s a család középpontjában a gyermek akkor is elnyeri első helyét, ha nem hívő a környezet, hiszen az élet ajándék és feladat értékrendje nem múlhat ki, mert az élet valóban ránk bízott feladat. Hogy erről hogyan lehet vitát nyitni? Meggyőződésem: sehogy. Ténnyel kell szembenéznünk, azzal a belénk oltott ösztönnel, amely a lét folytatását követeli, s nem bizonyos egzisztencialisták szemléletét igazolja, amely szerint minden születés: halál. A keresztény születés-fogalom isteni terv alapján értékelődik, s az áldozat sem hiányozhat. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus írja, hogy "a Megtestesülésben Isten új alapokra helyezte az emberi élet értelmét. - Keresni és megtalálni a szeretetet - ez minden életnek egyedüli és igazi célja. Ha nincs szeretet, életünk értelmetlen. Amióta a betlehemi jászolban megjelent a Szeretet, azóta nincs értelmetlen élet, nincs hiábavaló szeretet. A szeretet: valóság, létezik." A gyermek is szeretet-valóság. Közöttük élni gazdagodás, értük megszegényíteni magunkat - folytonos gyarapodás. De mi ez a szegényítés? Először annak tudomásulvétele, hogy önálló világa van minden gyermeknek. Folyton bújócskát játszanak velünk, vagyis mindig várják, hogy megkeressük őket. A játék analógiájával élve: a szeretet bújócskája kicsi korban kezdődik, de fiatalon is folytatódik, s ha a mi gondolkodásunkat, meggyőződésünket akarjuk rájuk kényszeríteni, már gyermekkorban megroppantjuk őket. Nem a mindent szabad helytelen szemléletéről van szó, hanem a pontos figyelemről, szeretetből fakadó irányításról, nemes leereszkedésről, ahogyan Szabó Lőrinc Lócihoz leereszkedve emeli föl, hogy "nagy, óriás legyen". A napokban fiatal apát láttam a vonaton kisfiával, aki toporzékolt, tombolt apró lábacskáival, hogy ne oda, hanem az ellenkező oldalra üljenek. Egy ideig bírta csak példás türelemmel az apa, aztán kiabálni kezdett, borzadást idéző szavakat használt, majd a következő állomásnál leszállt. A gyerek könyörgött, végül mennie kellett. Tartottunk: otthagyja, elszántsága szinte villogott. Az efféle ráijesztés adódhat kellemetlen érzésből: mit szólnak egy üvöltő ötéveshez az utasok? Egyesek ugyan a fejüket ingatták, mások viszont megjegyezték: - Időnként mi is voltunk ilyen gyerekek...

Türelem, türelem, pedagógia, de mindenekelőtt annak tudomásulvétele, hogy a gyermeket a szülőnek kell tudnia kezelni, s megtalálni hozzá - bármi módon - a békés ösvényt. Ez is közhely, ami nem más, mint annak leszögezése, hogy a gyermek fejlődésében - sokszor makacs ellenállásában - "elsőrangú szerepet a szülők játszanak". H. Ginott a szülők elbizonytalanodásáról ír egyik munkájában, s keresi annak gyökereit: "Manapság már mindnyájan hallottunk Freudról, a pszichoanalízisről, a boldogtalan gyermekkorral járó súlyos következményekről, és komolyan törődünk azzal, hogy a legkevésbé se károsítsuk meg gyermekeink fejlődését." Szentmártoni bölcsen fűzi hozzá: az "elbátortalanodott szülők vigasztalására hadd mondjuk el: a szülői hatásnak is vannak határai, vagyis végső soron nem is olyan egyszerű ťelrontaniŤ egy gyermeket. A pszichológia önmagában véve optimista: a fejlődésnek vannak immanens törvényszerűségei is, amelyek akkor is képesek érvényesülni, ha nem eszményiek a körülmények." Jogos a szerző azon megállapítása is, amely rögtön a szülői következetességre fordítja a figyelmet a nevelésben: kevésbé fontos a szülői túlszigorúság vagy túlengedékenység, sokkal lényegesebb, hogy "következetesen alkalmazza nevelési módszereit." A korábbi példa azt sugallja: a fiatal apának ugyan van gyermeke, de hiányoznak a következetes nevelési módszerek. Tán azt kellett volna neki súgni, hogy ne adja fel, neki sem egyszerű ez a következetlenség, csupán a helyzet hozta így.

Persze, ki tudhatja, milyen egy-egy családi légkör, milyen a hangulat, amely családonként változik. Bizonyára létezik minden családban egy bizonyos következetesség (ha család!), s ez "biztosítja a gyermek többé-kevésbé célravezető kibontakozását", személyiségének fejlődését...

Alkati tényezőkről is ír a pszichológus, a gyermek veleszületett természeti vonásairól, készségeiről, melyeknél fogva a szülők magatartását másként értékeli. Nincs "végérvényesen megadott, előre beidegződött szülői magatartás", azt sokban a gyermek idézi elő, illetve módosítja. Kétségtelen. Más a szülő viselkedése egy visszahúzódó, s más egy nehezen kezelhető (például toporzékoló) gyermekkel szemben. "A szülői magatartás ťingereŤ tehát maga a gyerek." Így vagy úgy, a szeretet megértő, ráéreztető előterében nagyon sok probléma megoldható. Az idézett költő "gyermek-felfogása" arra irányíthatja a figyelmet, ami a gyermeki lét öröme a családnak; örömet akarnak szerezni neki, de elvárják: ő is szerezzen örömet szüleinek. Helytelen szemlélet ez utóbbi: a gyermek "azért van, hogy önmaga legyen, és - szülei folytatása a földön". Ő majd a saját gyermekeinek fogja átadni azt, amit a szülőktől kapott. Megtagadhatjuk-e tehát a jó példát, önzetlen, következetes magatartást, a növekedést biztosító hitet, amit ha elnyer apjától, anyjától, nehezebben veszítheti el. Igaza van annak a lélekbúvárnak, aki kijelenti: a szülő azzal van "megfizetve", ha a gyerek "képessé válik együtt élni társaival, részesül korának, életkorának örömeiben."

Jézus gyermekkora is csak így telhetett...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu