Az élet zarándokútján

Beszélgetés Tímár Ágnes ciszterci nővérrel

Az egyházüldözés nehéz évtizedeiben a ciszterci rend egyik legfiatalabb közössége, amelynek apátsága ma Kismaroson található, Tímár Ágnes ciszterci nővér személye körül kristályosodott ki. A titokban vállalt szerzeteséletért és a közösség megalapításáért három nővérrel és a közösség lelkivezetőjével, illetve társalapítójával, Lénárd Ödön piarista szerzetessel együtt letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. A kismarosi ciszterci monostor, amelynek Tímár Ágnes 2003-ig apátnője volt, 1991-ben létrehozta a kiemelten közhasznú művelődési és egészségügyi Boldogasszony Háza Alapítványt. 1998-ban Lénárd Ödön megkezdte az egyházüldözés időszakára vonatkozó történeti kutatást, lefektetve a Jelenkori Katolikus Archívum alapjait. Ezt a kutatómunkát folytatja a piarista atya halála óta Tímár Ágnes. A nyugalmazott apátnővel beszélgetünk a keresztények szerepéről és feladatairól a mai világban.

- A társadalomban ma gyakori az a nézet, hogy bár az emberek igent mondanak Istenre, elutasítják az egyházat. Mindnyájan, akik az egyházat jelentjük - a hierarchia, a papok, a szerzetesek, a hívő keresztények -, felelősek vagyunk azért a képért, amely az emberekben kialakult, illetve hogy emberi magatartásunkkal, gyengeségeinkkel kikezdtük a tisztelet jogos alapjait. Az elutasítás gyökerei azonban ennél mélyebben vannak, ez átfogóbb jelenség, mint hogy csak a mi emberi törékenységünk létrehozhatta volna. Az elmúlt évtizedek totalitárius, erőszakos elnyomása után az értékek kutatásának súlypontja az individualista és liberális szemléletbe csúszott át. Azt tekinti az ember a legnagyobb értéknek, hogy joga van megvalósítani önmagát, hogy joga van tetszése szerint alakítani életét. Ebben az értelemben aztán elvet minden alakító befolyást, amit más korokban elfogadtak az egyháztól. Az egyház erre felmutatja az Evangélium tanítását. Ez élhető és járható út az emberek számára - ezt látva azonban azért fordulnak szembe sokan az egyházzal, mert úgy látják, hogy az erkölcsi elvárások elviselhetetlen terhet raknak a vállukra. A "pasztorális okosság" ekkor középső utat kínál. Állítja az elvek igazságát, és hallgatólagosan eltűri azokat a gyakorlati eljárásokat, amelyeket hibásnak ítél. A kettősség, ami így áll elő, képmutatás, és hosszú távon nem tartható fenn az emberek előtt. Így az emberek, akik nem vállalják az erkölcsi elvárások terheit, most az igazság igénye miatt fordulnak szembe az egyházzal...

Mit tehet az egyház ebben a helyzetben?

- Nincs olyan recept, amely fájdalommentesen és kényelmesen megoldaná korunk - vagy minden kor - emberi problémáit. Csak az irányt lehet megjelölni. És ez olyan egyszerű és olyan régi, mint a kereszténység. Gondolkodásunkban vissza kell nyúlnunk Jézus Krisztushoz, az Evangéliumhoz, az első keresztény századok gondolkodásához, mindennapi cselekedeteikhez. Úgy kell néznünk az etikus, morális magatartást, mint az utat az autótérképeken. Zarándokút ez, amely elvezet Istenhez és az emberi boldogsághoz. Nem parancsok és nem intézkedések segítenek minket életünk vándorútján, hanem az emberi értékvilág, amelyet a katekizmus erényeknek nevez. Az ősi útjelzők, a "sarkalatos erények" le vannak cövekelve minden elágazásnál. Ezek: a bátorság, az okosság, az igazságosság és a mértéktartás. Erőt adnak, amelyekre támaszkodni lehet, és meg is védenek az eltévedéstől.

A kereszténység feladata tehát, hogy figyelmeztessen ezeknek az erényeknek a fontosságára és betartására?

- Úgy tűnik, hogy a kereszténység feladata ma itt - és mindenütt szerte a világon -, hogy segítse az embereket életük vándorútján etikus és morális döntésekre, és hogy kitartsanak azok következetes megvalósítása mellett. Mindig azon az útszakaszon kell az emberekhez csatlakoznunk, ahol éppen vannak, hogy felmutassuk azokat a jelzéseket, azokat az eszközöket, amelyek az első keresztény századok óta - a keresztényüldözés évtizedeiben is - mindig eligazítottak bennünket.

Ám az "útjelzőkre" mutatás sokszor kevés...

- Szükségünk van arra, hogy megtanuljuk a szabadság belső törvényeit, éljünk velük - és szerintük. A szabadság elkoptatott fogalom, sokan sokat lobogtatták előttünk. Újságcímek és plakátok is hirdették lépten-nyomon, ráadásul éppen akkor, mikor annyira semmi nem hiányzott az életünkből, mint éppen a szabadság... Jó lenne, ha valóban felismernénk, hogy ez a fogalom ma sem a piac szabadságát jelenti. Nekünk magunknak kell jellé, jelzéssé lennünk, hogy a keresztények láttán feltegyék maguknak az emberek a kérdést: mi a titka annak a döbbenetes szabadságnak, amivel ezek az emberek élnek? Ehhez azonban az, és csak az szükséges, hogy mi, keresztények valóban szabad lélekkel éljünk. Csak úgy, ahogy annak idején Szent Pál mondta a galatáknak: "Ragaszkodjatok a szabadsághoz! A szabadságra Krisztus vezetett minket" (Gal 5,1). Ez nem mindig látszik rajtunk vitathatatlanul, de dolgoznunk kell, hogy megmutatkozzék. S így rajtunk keresztül az egyházon - azoknak az embereknek, akik között vagyunk. Ahogy megélték az első század keresztényei az arénákban is Isten gyermekeinek szabadságát. Ahogy az elmúlt évtizedekben - még a börtönökben és a lágerekben is - egyszerű emberjósággal éltek keresztények, akiknek mosolygó arca, szolidaritása Istenről, egyházról, szeretetről beszélt: szavak nélkül is. A másik, nem kisebb kihívás, hogy az a hivatásunk, amit Isten és ember vár tőlünk: hogy az igazságot keressük. Kortársaink kételkednek abban, hogy az ember képes felismerni a tényleges igazságot. Igen ritkán fogadják meg az emberek azt a tanácsot, hogy "ha bajban vagy, mondd ki az igazat". Amikor vezető emberek az igazságról kezdenek el beszélni, az átlagember nyugtalan lesz. Érthető. A legnagyobb igazságtalanságokat, a legkeményebb gonoszságokat a történelem során mindig az igazság nevében követték el. Talán a kereszténység feladata lehet, hogy megmutassa, lehet bízni az értelemben és a jóakaratban. Az elmúlt évszázad minden örültsége ellenére, a két világháború, a népirtások esztelensége és gonoszsága ellenére - van értelme annak, hogy keressük és megéljük az igazságot. Szent Ágoston az emberiséget mint "az igazságon álló közösség"-et határozta meg. És nincs is más alap, amelyen közeledhetnénk egymáshoz. Korunkban II. János Pál pápa hívta fel a figyelmet arra Fides et ratio kezdetű enciklikájában, hogy az egyház számos szolgálata között az "igazság szolgálata" milyen döntő feladat. A keresztények közös küldetése, hogy merjünk feltenni nehéz kérdéseket, és keressük rájuk a helyes, időtálló, örök válaszokat. Kereszténységünk hordozója az igazság utáni becsületes vágynak. Ez a vágy pedig alapvető és elhallgathatatlan minden emberben.

Hogyan tudjuk hitelesen képviselni az igazságkeresést?

- Úgy gondolom, csak úgy, ha magunkat zarándokoknak tudjuk, akik lépésről lépésre megyünk az Úristen felé. Amit biztosan látunk, az a végső célunk. Nem gondolhatjuk magunkat tévedhetetlennek minden részletben. Emberek vagyunk, akik tanítják az igazságot, és akik mindhalálig önmaguk is tanulnak. Szent Ágoston egy másik szava itt is eligazító: "Aki azt gondolja, hogy ebben a halandó világban el lehet oszlatni a tévedések ködét, és azt gondolja, hogy az igazság éles fényével mindent át tud világítani, az nem tudja, mit kíván, és nem tudja, mit jelent embernek lenni."Ami plusszal rendelkezünk mi, keresztények, hogy van reménységünk. De ebből a reménységből jut a barátainknak, a testvéreinknek. Az a küldetésünk, hogy embertársainkkal együtt végigjárjuk az emberélet zarándokútját. Az a dolgunk, hogy keressük a magunk számára, és keressük együtt a jót, az igazat, a szépet, hogy keressük meg az életünkben Istent. Mindezt csak mondani, hirdetni - alig ér valamit. Kiüresedtek a szavak az elmúlt évtizedekben. Az a feladatunk, hogy rajtunk keresztül legyen nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen, hogy az egyház az az örökkévalóságig fennmaradó közösség, ahol szabadság van, és ahol megmutatkozik az igazság.

Bodnár Dániel

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu