Telhetetlenség

Múlnak a napok, ez a dolguk. Mondhatnánk: múlik az élet. De telik-e? Nem mint az idő, "el", hanem mint a tarisznya az értékes útravalóval, "meg". Teljesebb lesz-e az életünk egyik napról, egyik évről a másikra? Vagy valami feneketlen ciszternába hordom csak a vizet, mérföldekről a sivatagon át?

Merthogy múlik, múlik, de nem telik az élet.

Hiányaim - minden igyekezetem ellenére - további hiányokat szülnek. Már arra is gondoltam, hogy az igyekezetem gyarapítja őket. Megpróbálkoztam a nem igyekvéssel is. Az sem használt.

Mi hiányzik olyan elemi erővel? A számvetések alkalmával sorra veszem, amit mások, a legegyszerűbb embertől a zseniális költőig: "kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem", otthonom, rokonságom, társaságom, van munkám és van szórakozásom, vannak barátaim, akik mellett jól, és ellenlábasaim is, akikkel küszködve kicsit fontosnak érezhetem magam. Szerény sikereim, hogy tovább dolgozzam, és kudarcaim is - amelyeknek talán ugyanez a rendeltetésük. Van annyi nyavalyám, hogy becsülni tudjam az egészséget, és annyi energiám, hogy kezelni tudjam a nyavalyákat. Most, hogy ezeket leírom, olyannak látom magam, mint a viccbeli figurát, akiről nem lehet pontosan eldönteni, hogy panaszkodik vagy dicsekszik éppen.

Szóval akárhogy is, minden évben nagyon várom a karácsonyt - vagy talán az adventet inkább. Nem a hajnali rorátékat, amelyeken, mi tagadás, nem elég sűrűn vettem részt idén sem, még kevésbé a karácsonyi vásárlás nevű tébolyt, amelyet akkor is nehezen viselek, ha alig valamit bíz is rám ebből a feleségem. A várakozást várom, a várakozás sűrűsödését. Ettől remélek valamit. Cseh Tamás énekelt huszonöt évvel ezelőtt Frontátvonulás című estjén valami ilyesmiről. Hogy az emberek várnak, ki-kimennek, sokan szinte kiköltöznek a pályaudvarra, hogy várják az érkezőt, akit mintha "fedőnevén" említettek volna (emlékeznek, akkor még ajánlatos volt az óvatosság), vagy tényleg nem tudták a nevét, mert csak úgy nevezték: Valóság.

Néha kimegyek a pályaudvarra, betérek a templomba, beülök valahová egy sörre, vagy ráhajolok az íróasztalomra, és várok. Hátha körvonalazódik bennem várakozásom tárgya.

Nem bújócskázom, és nem is arról van szó, hogy bármi okból is vonakodnék kiejteni azt a nevet. Csak szeretném végiggondolni, hogy miért várom olyan rettentően, mikor tulajdonképpen már régen itt van. Lehet, hogy tisztességesebb és pontosabb volna, ha azt mondanám: arra kellene várnom, hogy a látásom tisztuljon, a hallásom élesedjék. De nem erről beszélek, amikor azért sóhajtozom: várlak, hogy még inkább jöjj - jöjj, hogy jobban várhassalak!

Föl kéne ismernem: ez a telhetetlenség nagy ajándék...

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu