Illés Sándor

Egy régi karácsony

Nagy ünnepek hitet adó meleg fényét életünk végéig megőrizzük a szívünkben. Olykor-olykor még a harangok zúgása is felrémlik bennünk. Ilyenkor behunyjuk a szemünket, és visszagondolunk az ünnepre. Az otthonra, arra a régi házra, anyánk szavára, tenyerének simítására a fejünkön.

Így vagyok én a régi karácsonyokkal.

Már december elején megkezdtük a készülődést. Betlehemesek járták az utcákat, a közeledő ünnepet hirdetve. Alkonytájt bezörögtek a kapun, és megkérdezték: "Meghallgatják-e kendtek az angyali vigasságot?" A mama beinvitálta a vendégeket, jöjjenek csak, örömmel fogadjuk őket. Betódult erre a kis sereg: két angyal, két pásztor, meg az Öreg, aki kócból szakállat ragasztott az állára. Hozták a betlehemi faistállót, amelyben gyertya égett, és benne a jászol, a Jézuskával. Az első pásztor dicsértessékkel köszönt, az angyalok Glóriát kiáltottak.

A betlehemesek kolbászt, hurkát, pogácsát vagy aprópénzt kaptak. Nálunk, a szülőfalumban olykor három-négy csoport is járta az utcákat. De készült a család is a nagy ünnepre. Apám már egy héttel az ünnep előtt megvásárolta a fenyőfát a piacon. Lopva osont vele a mama a kamrába, és eldugta előlem, hogy csak akkor lássam, amikor feldíszítve áll az asztalon.

De én tudtam, hová rejtette, és mindennap megnéztem, miközben számoltam a napokat. Nálunk akkoriban házilag készítettük a fenyőfa díszeit. Amikor már nagyobbacska voltam, én is segítettem: aranypapírba csomagoltam a diót, ezüstbe a kockacukrot, sokáig az helyettesítette nálunk a szaloncukrot. Előszedte a mama a múlt évi angyalhajat, apám lepkéket vágott ki aranypapírból. Így készülődtünk esténként a petróleumlámpa sápadt fényénél a fény és a szeretet ünnepére.

Az angyal, aki a fát hozta, a mama volt. Kiskoromban fehér asztalterítővel takarta le az arcát, hogy ne lássam, később már úgyis tudtam, hogy ő rázza meg a csengőt és jön be énekszóval a konyhából, hozva kezében a feldíszített kis fát. A gyertyát a család tagjai közösen gyújtották meg, miközben hangosan énekelték a mennyből az angyalt.

Az ünnep fénypontja az ajándékozás volt. A mama kezével a Jézuska a fenyőfa alá varázsolta az áhított játékot, de hozott sálat, kesztyűt, zoknit is, a nagyapának báránybőr sapkával kedveskedett a család. A mamának egyszer imakönyvet hozott a Jézuska, apámnak meg öngyújtót.

Karácsony táján mindig érzem azoknak a régi karácsonyfáknak átható fenyőillatát, felidézve magamban az ünnep fényét is és az ajándékozás mindennél nagyobb örömét a szívemben.

Egyre többször eszembe jut az a régi karácsonyest, amikor az alvégi Bánó Icuka is részt vett az örömünkben.

Már égtek a gyertyák, énekeltünk is néhány strófát, amikor az udvaron felugatott a kutyánk. Valaki jött! Zörrent a kapu kilincse is. Összenéztünk. Ki jöhet ilyenkor, szentestén?

A mama rosszat sejtve sietett ki, majd hallottuk a hirtelen támadt csendben, hogy ketten is jönnek. Az egyik látogató gyermek lehetett, mert szapora volt a lépte. Behallatszott a konyhából a beszélgetésük. Furcsa kérésük volt.

Bánó Mari néni, az özvegy cselédasszony jött Icuka lányát vezetve. Hogy mit akartak? A mama mondta el helyettük, betuszkolva őket a szobába.

"Icuka nagyon sírt otthon, hogy ő még sosem látott angyalokat, amikor a fát hozzák, s hogy hozzájuk miért nem jön el karácsonykor a Jézuska? Látni szeretne ő is egyszer egy igazi karácsonyfát. Hát ezért vezette hozzánk a kislányt..."

Icuka tágra nyílt szemekkel nézte a gyertyákat. Erre én levettem egy szaloncukrot a fáról, és a kezébe nyomtam: az angyalok hozták! Mutattam is, hogyan jöttek be a fával a szobába. Mozgattam a karom, mintha szárnyam lenne. Utánozni kezdett. Röpködött a szobában, és sírt.

Azóta, ha a karácsonyra gondolok, Icukát látom, sovány két karját lengetve lebeg a szobában.

Azóta talán már ő is felért az angyalokhoz.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu