Erdő Péter bíboros

Gondoljatok ma Rá!

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige" - így kezdődik Szent János evangéliumának gyönyörű előbeszéde, mely mintegy nyitányként foglalja össze Krisztus megváltói művének egész titkát. A második isteni személy, aki öröktől születik az Atyától, a teremtő Szó, mely ott van a világ születésének pillanatában, az igazi, a valódi, a teljes világosság a világba jött. Az Ige testté lett. Jézus áll középen, ő a Fiú, az egyszülött és egyetlen Fiú. Minden más lénytől különbözik, mert Istennek a saját örök és egyetlen Fia. Aki volt már a világ előtt, akit bevezet a világba az Atya, aki magasabb rendű minden angyalnál. Benne nyilatkoztatta ki, benne mondta ki magát az Isten. A János-evangélium megfogalmazásában: Istent sohasem látta senki, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki. A Zsidókhoz írt levélben pedig úgy látjuk, ő az Atya képmása, benne ragyog az istenség. Ugyanazt mondja, de micsoda rövidséggel és micsoda erővel! Összehasonlítja a múlttal, összehasonlítja a jövővel is Krisztust. A múlttal? Igen, mert az Isten előtte is szólt az emberekhez, szeretetében megteremtette az értelmes és szabad emberiséget, azért, hogy önként viszontszeresse őt, azért, hogy így, ebben a kapcsolatban emelkedjen föl hozzá, saját erejét is megfeszítve. És az emberiség története során bűnök és katasztrófák történetén keresztül, újra meg újra segített és szólt az Isten az emberhez. Szólt hozzá már a teremtett természetnek a szavával is. Szólt az emberi gondolkodás és erőfeszítések útján. Ahogy az egyházatyák mondják, olykor az igazság magvai a görög bölcseknél és a legkitűnőbb pogányoknál is megmutatkoztak. De még inkább szólt a kinyilatkoztató Isten a választott néphez. Szólt Ábrahámhoz, és kihívta az otthonából, hogy teljesen új helyre vezesse, új történet kezdődjön általa. És szólt Mózeshez, és szólt az egész néphez. Prófétákat is küldött, akik valamit meghallottak, akik valamit megéreztek az Isten üzenetéből. Egy-egy szóval, egy-egy tanúságtevő cselekedettel, egy-egy különleges írással valóban az Isten szavát közvetítették az emberiség felé.

De ezeknek a prófétáknak és szenteknek minden tanúságtétele és minden üzenete elhalványodik amellett, ami Jézus személyében megjelent. Ő nemcsak egy-két igaz gondolatot, egy-két fénysugarat, egy-két reményt adó szót hozott, hanem vele maga az Isten jött el közénk. Ezért mondjuk, hogy a végső idő lett a miénk, mert ennél többet nem lehet Istenről elmondani. Nekünk, embereknek semmiképpen. De éppen ezért utána sem. Krisztus után sem múlhatja őt senki felül az Istenről való igaz, emberhez szóló beszédben és tanúságtételben.

És Isten személyes megtestesülésével egyszer s mindenkorra beleszólt az emberiség történelmébe. Egyszerre lett az Isten kiszolgáltatott, hajléktalan csecsemővé, kétkezi munkából élő fiatalemberré, egy elnyomott, kis nép gyermekévé, és lett egy valódi ember egész természete az isteni személy sajátjává. "Krisztus, a gazdag, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk." Isten lett valódi emberré, és emberi természetünk emelkedett fel a Szentháromság bensőséges közösségébe.

Isten világba jövő Szava meghívó szó. Lakomára hív, mert a közösségnek és a boldogságnak az ember számára talán ez a legotthonosabb kifejezése. De ezt a lakomát a mennyei Atya házában készíti el számunkra. A Szó azonban az emberiség történelmében hangzik el. Emberek hallották és látták Krisztus tanítását, csodáit, halálát és megdicsőülését. Emberek tanúskodnak róla a föld végső határáig és az idők végéig. Krisztus eljövetele ajándék. A szavát hűen hirdető és ajándékozó szeretetét továbbadó ember az igazi tanúja. Ezért sem puszta fogyasztói tobzódás a karácsonyi ajándék és a családi ünnep. Igazi karácsonya annak van, aki tudja, mit és kit ünnepel. Mert az igazi ajándékozó az ajándékozó Istent utánozza, és aki örömmel fogadja el mástól az ajándékot, az egész emberiség háláját és örömét tudja átérezni Isten iránt. Szimbolikus és felemelő dolog a karácsonyi ajándékozás. Hát még ahol a család együtt tud étkezni, együtt tud ünnepelni. A család közössége felvillant valamit a Szent Család szeretetének melegéből, és szeretetközössége, melynek Krisztus is részese, már kezdete az Isten életébe való belekapcsolódásunknak: legszebb pillanataiban az örök boldogság előíze. És az igazi karácsonyi ünneplésben mindig ott vannak a gyerekek: a gyermek Jézus a betlehem középpontjában, a saját gyermekkori énünk, az emlékeink, a gyermeki örömünk, és főleg a mostani gyermekek, kicsik és nagyok, akiknek a jelenléte a családban jelzi a hitet és a reményt, tanúsítja, hordozza, viszonozza a szeretetet. Szenteste még a magányos emberek is szívesen ünnepelnek együtt gyermekes családokkal. És ez így van rendjén.

A jövő évre püspöki karunk imaévet hirdet a nemzet lelki megújulásáért. Nagy szükségünk van arra, hogy az önzés, a jövőtlenség, a mély megoszlások, a bizalmatlanság, az élet elfogadásától való félelem helyett megújuljunk hitben és szeretetben. Hogy átérezzük: egyénként és közösségként is fontosak vagyunk az Isten tervében. Hogyan ne lennénk fontosak annak, aki értünk emberré lett, aki - Babits Mihállyal szólva - becsesnek látta e földi test koldusruháját? Akinek a szemében értékesek az állat- és növényfajok, akinek a számára egy veréb sem közömbös, hogyan lenne közömbös az emberiség iránt, az emberek nyelve és kultúrája iránt? Ha pedig ő eKezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige" - így kezdődik Szent János evangéliumának gyönyörű előbeszéde, mely mintegy nyitányként foglalja össze Krisztus megváltói művének egész titkát. A második isteni személy, aki öröktől születik az Atyától, a teremtő Szó, mely ott van a világ születésének pillanatában, az igazi, a valódi, a teljes világosság a világba jött. Az Ige testté lett. Jézus áll középen, ő a Fiú, az egyszülött és egyetlen Fiú. Minden más lénytől különbözik, mert Istennek a saját örök és egyetlen Fia. Aki volt már a világ előtt, akit bevezet a világba az Atya, aki magasabb rendű minden angyalnál. Benne nyilatkoztatta ki, benne mondta ki magát az Isten. A János-evangélium megfogalmazásában: Istent sohasem látta senki, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki. A Zsidókhoz írt levélben pedig úgy látjuk, ő az Atya képmása, benne ragyog az istenség. Ugyanazt mondja, de micsoda rövidséggel és micsoda erővel! Összehasonlítja a múlttal, összehasonlítja a jövővel is Krisztust. A múlttal? Igen, mert az Isten előtte is szólt az emberekhez, szeretetében megteremtette az értelmes és szabad emberiséget, azért, hogy önként viszontszeresse őt, azért, hogy így, ebben a kapcsolatban emelkedjen föl hozzá, saját erejét is megfeszítve. És az emberiség története során bűnök és katasztrófák történetén keresztül, újra meg újra segített és szólt az Isten az emberhez. Szólt hozzá már a teremtett természetnek a szavával is. Szólt az emberi gondolkodás és erőfeszítések útján. Ahogy az egyházatyák mondják, olykor az igazság magvai a görög bölcseknél és a legkitűnőbb pogányoknál is megmutatkoztak. De még inkább szólt a kinyilatkoztató Isten a választott néphez. Szólt Ábrahámhoz, és kihívta az otthonából, hogy teljesen új helyre vezesse, új történet kezdődjön általa. És szólt Mózeshez, és szólt az egész néphez. Prófétákat is küldött, akik valamit meghallottak, akik valamit megéreztek az Isten üzenetéből. Egy-egy szóval, egy-egy tanúságtevő cselekedettel, egy-egy különleges írással valóban az Isten szavát közvetítették az emberiség felé.

De ezeknek a prófétáknak és szenteknek minden tanúságtétele és minden üzenete elhalványodik amellett, ami Jézus személyében megjelent. Ő nemcsak egy-két igaz gondolatot, egy-két fénysugarat, egy-két reményt adó szót hozott, hanem vele maga az Isten jött el közénk. Ezért mondjuk, hogy a végső idő lett a miénk, mert ennél többet nem lehet Istenről elmondani. Nekünk, embereknek semmiképpen. De éppen ezért utána sem. Krisztus után sem múlhatja őt senki felül az Istenről való igaz, emberhez szóló beszédben és tanúságtételben.

És Isten személyes megtestesülésével egyszer s mindenkorra beleszólt az emberiség történelmébe. Egyszerre lett az Isten kiszolgáltatott, hajléktalan csecsemővé, kétkezi munkából élő fiatalemberré, egy elnyomott, kis nép gyermekévé, és lett egy valódi ember egész természete az isteni személy sajátjává. "Krisztus, a gazdag, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk." Isten lett valódi emberré, és emberi természetünk emelkedett fel a Szentháromság bensőséges közösségébe.

Isten világba jövő Szava meghívó szó. Lakomára hív, mert a közösségnek és a boldogságnak az ember számára talán ez a legotthonosabb kifejezése. De ezt a lakomát a mennyei Atya házában készíti el számunkra. A Szó azonban az emberiség történelmében hangzik el. Emberek hallották és látták Krisztus tanítását, csodáit, halálát és megdicsőülését. Emberek tanúskodnak róla a föld végső határáig és az idők végéig. Krisztus eljövetele ajándék. A szavát hűen hirdető és ajándékozó szeretetét továbbadó ember az igazi tanúja. Ezért sem puszta fogyasztói tobzódás a karácsonyi ajándék és a családi ünnep. Igazi karácsonya annak van, aki tudja, mit és kit ünnepel. Mert az igazi ajándékozó az ajándékozó Istent utánozza, és aki örömmel fogadja el mástól az ajándékot, az egész emberiség háláját és örömét tudja átérezni Isten iránt. Szimbolikus és felemelő dolog a karácsonyi ajándékozás. Hát még ahol a család együtt tud étkezni, együtt tud ünnepelni. A család közössége felvillant valamit a Szent Család szeretetének melegéből, és szeretetközössége, melynek Krisztus is részese, már kezdete az Isten életébe való belekapcsolódásunknak: legszebb pillanataiban az örök boldogság előíze. És az igazi karácsonyi ünneplésben mindig ott vannak a gyerekek: a gyermek Jézus a betlehem középpontjában, a saját gyermekkori énünk, az emlékeink, a gyermeki örömünk, és főleg a mostani gyermekek, kicsik és nagyok, akiknek a jelenléte a családban jelzi a hitet és a reményt, tanúsítja, hordozza, viszonozza a szeretetet. Szenteste még a magányos emberek is szívesen ünnepelnek együtt gyermekes családokkal. És ez így van rendjén.

A jövő évre püspöki karunk imaévet hirdet a nemzet lelki megújulásáért. Nagy szükségünk van arra, hogy az önzés, a jövőtlenség, a mély megoszlások, a bizalmatlanság, az élet elfogadásától való félelem helyett megújuljunk hitben és szeretetben. Hogy átérezzük: egyénként és közösségként is fontosak vagyunk az Isten tervében. Hogyan ne lennénk fontosak annak, aki értünk emberré lett, aki - Babits Mihállyal szólva - becsesnek látta e földi test koldusruháját? Akinek a szemében értékesek az állat- és növényfajok, akinek a számára egy veréb sem közömbös, hogyan lenne közömbös az emberiség iránt, az emberek nyelve és kultúrája iránt? Ha pedig ő ennyire szeret és becsül minket, nekünk is becsülnünk kell magunkat, és tisztelettel kell néznünk egymásra is. Érték hát az ember, és értékek a kultúrák, a közösségek is. Isten előtt vagyunk felelősek a saját életünkért, amelyet ő bízott ránk, és népünk, családunk életéért is, amelyet hordozunk. A karácsony emelkedettsége így világítja meg emberségünk értékét.

XVI. Benedek pápa írja: "Amikor az ember önzését, gőgjét, kényelmét az igazság követelményei fölé helyezi, ennek eredménye nem lehet más, mint hogy fejtetőre áll: amit imád, többé nem Isten, akit egyedül illet meg az imádás; az elképzelés, a látszat, az éppen aktuális vélemény eluralkodik az emberen. Ez az általános felfordulás kiterjed az élet minden területére", és rombolhatja magát az életet. Ha tehát történelmünk nagy évfordulói kapcsán lelkünk megújulásáért imádkozunk, azt kérjük, hogy visszataláljunk Krisztushoz. Hogy megtaláljuk benne az isteni igazságot, hogy találkozzunk benne azzal az isteni szeretettel, amelyet karácsonykor ünneplünk, és hogy magunk is átalakuljunk mintájára, részesüljünk az ő teljességéből "kegyelmet kegyelemre halmozva".

De ez az átalakulásunk, emberségünknek ez a felragyogása csak akkor következhet be, ha szeretettel fordulunk egymás felé. Ragadjuk meg az alkalmat karácsony ünnepén, tanuljunk meg újra segíteni és emberi szót szólni mindenkihez a környezetünkben, idősekhez, magányosokhoz, betegekhez, még azokhoz is, akikkel talán egy ideje már nem beszélünk. Mert karácsony titka emberségünk legmélyét szólítja meg, azt a szintet, ahol akaratlanul is egyek vagyunk minden emberi lénnyel, ahol Istennel találkozunk. Ebben a szellemben kívánok Juhász Gyula szavaival áldott karácsonyt az Új Ember minden kedves olvasójának:

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

A betlehemi kisded jászolára,

Amely fölött nagyobb fény tündökölt,

Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,

A kerek föld mindegyik gyermekéhez,

Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu