Három találkozás

Ha ősszel vagy télen távcsővel a nyakamban a Gellért-hegyre indulok, először néhány percre mindig megállok, még lent, a szállóval szemben. Sokan mások is megcsodálják a valóban impozáns, kicsit törökös épületet, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki azt figyeli, nem mászkál-e a falakon hajnalmadár valahol. A szálló szerintem nagyszerű hely lenne a piros szárnyú madár számára, a hajnalmadár azonban, úgy tűnik, más véleményen van. Nem jön, én legalábbis ott még sohasem láttam. Máshol viszont már háromszor találkoztunk.

Mindegyik külön élményt jelentett, de a legszebb emlékem mégis az első, 1970. április 25-én Budaörs közelében látott madárhoz fűződik. Akkoriban még minden tavasszal kövirigók énekeltek a fehér sziklákon, és az egyik hamvaskék fejű, rozsdavörös alsótestű hím kedvenc helye az Úthegy egyik kiugró csúcsa volt. A hegy tövében állva éppen őt figyeltem, amikor egy madarász barátommal találkoztam. Beszélgetni kezdtünk, de én közben mindig fel-felnéztem arra a bizonyos sziklára és a rajta flótázó gyönyörű madárra. Egyszer aztán szinte a lélegzetem is elakadt, mert a szikla oldalára egy másik madár érkezett. Lepkékre emlékeztető libbenő mozdulatokkal kutatta a repedéseket néhány arasznyira a kövirigó alatt. Soha nem láttam, de piros szárnyairól nyomban felismertem: hajnalmadár volt. Közben a kövirigó is észrevette, abbahagyta a flótázást, aztán, mert valószínűleg rossz néven vette, hogy a sziklájára tévedt, rézsút feléje vágott. A hajnalmadár megint csak a lepkékre emlékeztető könnyedséggel kerülte ki, aztán továbbrepült, és eltűnt a hegy túlsó oldalán. Rohantam utána, de mire lihegve a tetőre értem, már sehol sem láttam.

Nem kellett soká várnom a következő találkozásra. Madarásznaplóm szerint 1971. október 28-án a Madártani Intézet felé igyekezve, az akkor még közlekedő 63-as villamossal éppen befordultunk a Moszkva térre, amikor egy kisebb madár repült át felettünk. Már akkor gyanús volt, hogy hajnalmadarat látok, de amikor a posta épületére szállt, már nem volt kétségem többé. Sajnos, csak nagyon rövid ideig láthattam, mert a túlsó oldalra kanyarodva eltűnt a szemem elől. Azt követőleg csak több mint tíz évvel később került újra hajnalmadár a távcsövem elé.

Andris fiammal 1984. április 21-én a Badacsony hegyen jártunk, amikor a már elhagyott bányában Andris megpillantotta a piros szárnyfoltú madarat. A meredek sziklafalon keresgélt, minden repedésbe bekukkantott, aztán egy idő után átszállt a kőgörgeteggel határolt szomszédos bányába. Persze utánamentünk, soká kerestük, de eltűnt, nem láttuk többé.

A hajnalmadár csuszka nagyságú madár. Röptében kerekded szárnya, a rajta látható nagy piros mező és a kézevezők fehér foltjai jellemzik. A hím torka a tavaszi nászidőszakban fekete. A magas hegyek lakója, ahol a függőleges sziklafalakon kutat rovarok, pókok és csigák után. Hozzánk ősszel és télen kis számban valószínűleg a szlovák hegyekből érkeznek példányai. Várromokon, kőbányákban, városi épületeken, Esztergomban például a bazilikán lehet szerencsés esetben megfigyelni. Szerencsés esetben, mert én például két alkalommal is órákig keringtem a hatalmas épület körül, hiába. Előző nap még ott látták, aznap sajnos talán valamelyik közeli házon keresgélt. Nem volt szerencsém Szlovákiában sem, amikor 1963-ban egy ott élő magyar barátommal motorkerékpárral barangoltunk a hegyek között. A Dunajec festői völgyében égnek meredő sziklafalakon barátom szerint rendszeresen látható volt, aznap mégis hiába kerestük. Kövirigóval együtt viszont biztosan nem sokan látták. Ezzel vigasztalom magam.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu