Égő mécsesek

Anyám a józsefvárosi utcai harcok során, a házunkon belül szenvedett súlyos combsérülést 1956 novemberében. Mellette álltam a nyitott folyosón, amikor az aknabecsapódás siketítő zajában a földre hanyatlott. Hirtelen fölnyaláboltam, és futni kezdtem az óvóhely bejárata felé. Ezalatt újabb lövedékek pattogtak jégeső módjára a vérrel borított kövezeten. Odabent, a szenespincéből óvóhellyé formált helyiségben mécsesek halvány fénye világított. Áram híján e mécsvilág segített, hogy a vérzést avatott kezek elállítsák. A pince légfuvallata szabálytalan lobogásúvá tette a mécseseket, lángsipkájuk különböző irányba hajladozott, de szerencsére nem hunytak ki a segélyt adó percekben. A seb nem vérzett már, de a fertőzés veszélye változatlanul fennállt. Pár órán belül anyám erősen belázasodott, negyven fok fölé emelkedett a hőmérséklete, s csak néhány innen-onnan összeszedett tablettával próbáltunk segíteni. Isten kezében volt a sorsa...

Néhány nappal korábban, halottak napja alkalmával kigyúltak a városi ház-szemek: gyertyák és mécsesek egész serege költözött a pesti ablakokba. A mi utcai frontunkon még anyám helyezte ki az égő mécseseket. Lobogtak, emlékezést hirdetve elhunyt családtagjainkra, barátainkra és azokra az embertársainkra, akik a magyar szabadság kivívásáért áldozták életüket a közelmúltban. Csodálatos volt ez a néma és mégis beszédes fénytüntetés. Ott éreztük mögötte egy ország egybecsengő szívverését, aggodalmát és szeretetét honfitársaink iránt. Már nem az indulat, a jogos felháborodás lobogott e gyertyák és mécsesek fényében, hanem az őszinte egymáshoz tartozás vágya. Az a testvéri sugallat érintett meg sokakat, amely elmosta a haragot, a gyűlölködést, és valami fölemelő, nemes érzés felé fordította az emberi szíveket...

Anyám állapotáért jóformán a teljes óvóhelyi közösség folyamatosan aggódott. A szakadatlan belövések miatt néhány napot még a szénporos pincében kellett eltöltenünk, s a szepszis veszélye egyáltalában nem múlt el. Aztán egy csöndesebb napon - a szabadság lángjának kihunyásával egy időben - váratlanul jött a gyógyulás. Elmúlt a lázas időszak, a sebesült szemén már az élet biztató jelei mutatkoztak, mindez a mécsesek fényénél is észrevehető lett.

Anyám mindenképpen gyógyulni akart, hiszen fia esküvője volt kitűzve karácsony másnapjára. Lábadozása során meghatottan vette elő kedvelt gyertyáit és különböző formájú mécseseit, hiszen néhány hete még ezek a tárgyak nyújtottak segítséget sebe kezelésekor.

- Talán nem mosolyogtok rajtam ezért - fordult felénk, amint épp egy égőpiros gyertyát gyújtott meg előttünk a szobában. - Ezek a gyertyák és mécsesek nemcsak szépek, az én esetemben életmentők is, hanem valójában az emberi létet szimbolizálják. Az életnek is megvannak a pislákoló, halványuló és erős lobogású szakaszai. A szálfa egyenesen égő láng pedig a mi lelkünk üzenete a világnak, hogy ilyen egyértelműen és tiszta fénnyel közelítsünk egymáshoz...

Tíz éve lesz, hogy anyám már nincsen közöttünk. De karácsonykor az ünnep fényei közt külön is meggyújtok egy mécsest, hogy fölidézzem emlékét, s az ötven évvel ezelőtti múlt minden bánatát és örömét.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu