Hová tűnt a kultúra közös nyelve?

Beszélgetés Fasang Árpád korábbi UNESCO-nagykövettel

Az elmúlt másfél évtizedet egyesek a neobarbarizmus, a kultúra süllyedése korának nevezik. Mások ezzel szemben azt a nézetet képviselik, amely szerint lejárt a hagyományos kultúra ideje, s új értékeket hordozó kultúra alakult ki.

A hagyományokat ezentúl semmiféle tisztelet nem övezi. Az első világháborút megelőző évtizedeket - a mai liberális kultúrafelfogás képviselői szerint - már emlegetni is alig érdemes, a mának semmiféle szerves kapcsolata nincs azzal a korral. A Horthy-korszak kulturális élete jellemzésére pedig nemcsak az értéktelenség, hanem a megvetés bélyegét is rásütötték. Bezzeg a szocializmus évtizedei - no, azok voltak az igazán értékes esztendők! Mára annál is "korszerűbbekké" váltunk. E kétes korszerűsödés ellenére a jelenlegi hivatalos kulturális politika olyan növényhez hasonlítható, amely a Kádár-korszakban gyökeresedett meg, az éltető nedveket is az akkori idők ideológiai tápanyagaiból igyekszik magába szívni. Pedig a kultúra nem csak az ideológiai-politikai konjunktúrák lenyomata: az ember teljes személyiségfejlődését is magában foglalja.

- Korunkban nehéz a kultúráról beszélni, mert vele szemben óriási visszaéléseket követnek el. A kultúra, különösen jelzői változata - az anyagi haszonelvűség szempontjai miatt - mintha a kupecszellem szinonimájává vált volna a mai Magyarországon.

Mit tehetünk a kultúra eredeti tartalmának kiüresítésével szemben? A legvilágosabb útbaigazítást a Prédikátor könyvében találtam meg: "Ideje van a szólásnak, s ideje a hallgatásnak." Eljött a megszólalás ideje, mert olyan mélyre jutott a magyar társadalom - az elmúlt hónapokban különösképpen -, hogy félő, az a destruktív szellem, amely az egész társadalmat átjárja, minden hagyományos értéket eltorzít.

A megszólalás metodikájára vonatkozóan pedig Jézus ama tanítását kövessük, amely szerint: ha valami bajunk van atyánkfiával, előbb négyszemközt, majd hatszemközt, végül sokszemközt beszéljük meg neheztelésünk kiváltó okait. Ha ezt a sorrendet nem tartjuk be, önmagunk ellen is vétünk. Ha a magyar közélet résztvevői betartanák ezt a szabályt, akkor közéleti fórumaink légköre sokkal elviselhetőbb lenne.

Miben áll a legsúlyosabb viszszaélés a kultúrával?

- A kultúra - ez a világjelenség - egyre inkább elveszíti erkölcsi dimenzióját. Az a megállapítás, mely szerint a kultúra az embert jobbá, nemesebbé teszi, dekadens, elavult felfogássá vált. Pedig a lelki egészségünket is csak környezetünk ápolása, szebbé tétele, önmagunk művelése által őrizhetjük meg. Ha elmarad a lélek tisztítása (megtisztulása), a kultúrának a hagyományos (a föld műveléséhez kötődő) jelentésén túl, annak transzcendens értelme és irányultsága értelmét veszti. (A colo, colere, coliu, cultus latin ige, amelyből a kultúra szavunk is származik, azt is jelenti, hogy hálát adni a Mindenhatónak, és vallásos szertartáson részt venni.) Ily módon az ember önmaga ellenségévé, végül elpusztítójává válik.

Milyen ideológia, erkölcsi tartalom nyilvánul meg a mai kultúrában?

- Az ideológiát mint fogalmat (úgy is, mint minden kultúra elvi alapját), igen nagy zűrzavar lengi körül, ami egy általánosnak mondható ideológiaellenességben is kifejezésre jut. Az emberek elfelejtik, hogy az ideológia csupán elméleti alapvetés valamilyen alapprobléma tisztázásához. Nem a valóságot kell igazítani egyes doktriner szemlélethez, hanem ellenkezőleg, a valóságot kell megérteni bizonyos elvi (ideológiai) kérdések világossá tételével.

A huszonegyedik század elején az egyik legalapvetőbb gond, hogy mit adunk a gyermekeknek az iskolában. Például az én nemzedékem még azt tanulta hazánkról, hogy "Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, ki kereszténységnek viseled paizsát" (Balassi Bálint). Bornemissza Péter pedig azt írja, hogy "siralmas énnékem tetőled megválnom, áldott Magyarország, tőled eltávoznom." Ma pedig - a politikai közéletben országunkat cédaként emlegetik, olyan alpári kifejezésekkel illetik, amellyel prostituáltakat szokás jellemezni. (Az olvasó bizonyára tudja, kinek mely kijelentésére gondolok). Ha ez a stílus válik a kultúra, a kulturált viselkedés és szóhasználat mércéjévé, akkor ez azt jelzi, hogy milyen mélyre süllyedtünk. Ami a kijelentésnél még elkeserítőbb, az a tény, hogy annak elhangzásakor a művelt hallgatóságban nem tört ki elemi erejű, egyetemes felháborodás. Az országot becsmérlő káromkodás elhangzása utáni némaság mutatta, hogy Magyarország erkölcsi téren a csőd szélére jutott. Meredeken rohanunk lefelé a lejtőn. Ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, annak beláthatatlan következményei lesznek.

Általában a "tömegkultúra" az, amely az átlagemberhez is eljut, de a kultúrának egyéb szintjei is vannak: ilyenek például az oktatás-nevelés, illetve az "elitkultúra". Hogyan lehet ezeket egymáshoz illeszteni?

- A kultúra egyben közös nyelv létét is feltételezi. Amikor az iskolában Petőfi és Arany verseittanultuk, ezáltal közös szókincset is elsajátítottunk. Ha van közös - az emberi érintkezés megkönynyítésére alkalmas, kultúrával átitatott - nyelvünk, akkor nem kell attól sem tartanunk, hogy szavainkat, gondolatainkat félremagyarázzák. Ma olyan világban élünk, melyben mindenki fél, hogy szavaiba belekötnek, s azokból mondanivalója ellenkezőjét olvassák ki. Megnyilatkozásaink általában ezért is olyan óvatoskodók, szürkék. Paradox módon a bizalom hiánya átvitt értelemben, egyben konkrétan is közös nyelvi kultúránk hiányára világít rá. Az európai kultúrában éppen ez a csodálatos, hogy távolból egységes képet mutat, pedig valójában a különféle kultúrák és egyének mozaikszerűen összerakott képeiből áll, egy-egy mozaikdarab önmagában is jól vizsgálható és értelmezhető. Szemben a keleti kultúrák szemléletével, amely szerint a tömegben feloldódik minden, ami személyes. Az európai, s így a magyar kultúrának is az a jellegzetessége, hogy az egyéniség révén, az egyéni teljesítményen keresztül gazdagodik a kultúra, amelyet a közösség megléte inspirálhat, s az értékeit mint közös értékeket a nagyobb összefüggések rendszerében még jobban kiemeli.

Viszont az elszemélytelenedés, a magányos tömeggé válás az európai, ezen belül a magyar kultúrában is egyre inkább tetten érhető.

- Ennek legfőbb oka, hogy a kultúrával való kapcsolattartást mindinkább a "televíziós fogyasztás" uralja. Az ott látottak jelentik a mércét, s ennek megfelelően alakul a (köz)ízlés, formálódnak a követendő minták. Ez viszont nem kedvez az egyéniség fejlődésének. Ennek ellenére úgy látom, az európai kultúrában mégis vannak olyan tartalékok, melyek a személyiség kifejlődését továbbra is elősegítik. Azért, mert kontinensünkön hatott leginkább egymásra az egyén fölemelkedése és a közösség sorsának alakulása, s ez a kölcsönös egymásra hatás még nem veszett ki teljesen. Például a családi összetartás (ahol erős, és nincs válságban) a családtagok egymás iránti szolidaritását is kifejezi.

A társas összejövetelekre, a közösségi élet színtereire ma is nagy szükség lenne. Az ember sokkal hamarabb megtalálná lelki békéjét a kulturális közösségekben, ahelyett, hogy naponta akár öt-hat órán át ül a televízió előtt. A közös televíziónézés is hasznos lehet, ha általa a látottak megbeszélése, a különféle nézőpontok egybevetése következik.

A tömegkultúra és az elitkultúra között mekkora ma a távolság? Magyarország magas szintű elitkultúrával rendelkezik, mely mintha egyre kevesebbek személyes ügye lenne...

- Ez kétségtelenül így van, s ez a társadalmi fejlődés óriási ellentmondására világít rá. Szűkebb területemnél, a zenei kultúránál maradva, a legsötétebb Rákosi-korszakban is fejlődött a magyar zenei élet. (Nem beszélve arról, hogy a kultúrának ezen ága menedéket jelentett számos polgári és vallásos családnak, melyek tagjai ének-, illetve zenetanárként tudtak kenyérkeresethez jutni.) Ma viszont egyre kevesebben énekelnek a kórusokban. (Kivételként az egyházi énekkarok esetében talán némi fejlődésről is beszélhetünk.) Az iskolából mindinkább kiszorítják a művészeti oktatást: radikálisan csökkentik az ének, rajz, színházi szakkör, stb. óraszámát, melyek a gyermekek természetes érzelmi és esztétikai fejlődéséhez szükségesek. Büntetlenül nem lehet ezt az oktatáspolitikát sokáig folytatni.

A művészeti nevelés szükséges ahhoz is, hogy egészséges kapcsolat alakuljon ki a művész és a közönség között. Ha a művész néma közegben, értő közönség nélkül kénytelen alkotni és előadni, az negatívan hat a művészi alkotómunkára és a kulturális élet fejlődésének is gátat szab.

Szerencsére pozitív jelekkel is találkozunk. Magyarországon is sikeresek a nagy képzőművészeti kiállítások: Van Gogh, Monet, a francia impresszionisták... Százezrével látogatták az emberek. Ennek örülhetünk, de ez a fellendülés nem homályosíthat el egy óriási problémát. A Nemzeti Kulturális Alap felmérései szerint legjobb esetben a lakosság tizenöt százalékának van élő kapcsolata a kultúrával. De mi van a többi nyolcvanöt százalékkal? Nekik marad az emberben csak fogyasztót látó televíziós csatornák műsorainak tömkelege, amelyek progamjaiban az esztétikai érték nem játszik számottevő szerepet.

Egyes fölfogások szerint a klaszszikus értékeket ahhoz hasonló értékű újak váltják föl napjainkban: az internet, a valóságshow-k és egyebek.

- Minden korszak kultúrája arra az alapkérdésre igyekszik választ adni: hogyan reagáljunk az embert érő, az egyes korszakokra jellemző különböző kihívásokra? Az internet segítségével tájékozódási lehetőségeink hihetetlen módon kitágultak. De a kísértés óriási, ha a választási lehetőségek nem párosulnak szilárd értékrenddel, ha az internet használója nem képes különbséget tenni értékes és értéktelen információ között. A legnagyobb gondot a korábban már említett közös nyelv, a közös értéktisztelet, a közös érdeklődés hiányában látom, mert az utóbbi az, ami egy tömeget közösséggé formálhat. Ellenkező esetben elhal a dialóguskészség, és még beszélgetni is elfelejtünk.

Szerintem a jelenlegi kultúra Janus-arca és egyben válsága a következő példán keresztül is jól érzékelhető. A televízió segítségével aránylag jó beszéd- és előadói készséggel megáldott emberek meggyőzően hirdetik a tartalmukat tekintve általában szerény mondanivalójukat, miközben a nagy tömeg nem tudja magát rendesen kifejezni. Az emberek nem értik egymás szavát, mert hiányzik a közös élmény, a közös nyelv által közvetített egységes (érzelmi, értelmi) jelrendszer. Ezzel viszszatérünk az alapvető kérdéshez: ha hiányzik a közös nyelv (nem csak a szókincset értem ezen, bár azt is), ha hiányoznak a közös tapasztalatok, melyek hatását érdemes egymással kicserélni, s ennek alapján nem vagyunk képesek a tapasztalatokat feldolgozni, s azokra megfelelő választ adni, akkor a kultúra rendkívül sebezhetővé válik, s a közösség pedig pusztulásra van ítélve. E romboló folyamat megállítása ma napjaink egyik legnagyobb kihívása, egyben próbatétele. Azért kell dolgoznunk, hogy kultúránk az egymást megértő emberek közösségeinek összetartó erejévé is váljék.

e. i.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu