Hangok Mozartról

Janusz Drzewucki

Mozart, a csillag

Janusz Drzewucki lengyel költő, irodalomtörténész 1958-ban született. Az egyik legrangosabb kiadó, a varsói székhelyű Czytelnik ("Olvasó") főszerkesztőjeként Márai Sándor műveinek lengyel nyelvű megjelentetője. Személyében a magyar kultúra elkötelezett barátját köszönthetjük.

Néhány évvel ezelőtt, egy lengyel könnyűzenei folyóirat körkérdésére, hogy melyik hanglemezt vinném magammal egy lakatlan szigetre, azt válaszoltam: nem egy lemezt szeretnék magammal vinni, hanem kettőt - egy válogatást a Beatles dalaiból, illetve Mozart valamelyik művét. Miért éppen a Beatles dalait, ha egyszer gyerekkorom óta inkább a Rolling Stones rajongója vagyok? És miért Mozartot, hiszen legalább annyira (ha nem jobban) becsülöm Vivaldi és Corelli, Bach, Beethoven és Brahms muzsikáját, nem beszélve Gustav Mahlerről?

Nos, a Beatles bizonyos dalait egyfajta szimfóniáknak tartom - erről most csak enynyit. Mozartot pedig azért választanám, mert neki köszönhetően énekelni támad kedvem. (Bár okosabb lenne csendben maradnom, mivel a hallásom fabatkát sem ér, énekhangom pedig egyenesen rémes.) Igen, Mozartot hallgatva élni akarok, ugyanis az ő zenéjének hála, emberibb életet élhetek. Hiszen nem csupán magáért az életért érdemes élnem, de Mozart zenéjéért is. Éppen úgy, ahogy érdemes élni Horatius és Ovidius verseiért, Shakespeare drámáiért, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Thomas Mann regényeiért, Hieronymus Bosch és Leonardo da Vinci festményeiért, Michelangelo szobraiért, Federico Fellini filmjeiért.

Mozart zseni volt, bármit is jelentsen e szó. Minden egyes hangjegyében zseniális volt. Amikor zenélt és komponált, angyalok őrködtek fölötte. Meglehet, Mozart maga is egy volt ama angyalok közül. Amikor hegedűre, fuvolára, zongorára és Isten tudja, még hányféle hangszerre írt műveit hallgatom, legszívesebben égnek tárnám a karom, kacagnék és zokognék. Ha a Figaro házasságát, a Cosí fan tuttét vagy a Varázsfuvolát hallgatom, legszívesebben táncra perdülnék. Ha meghallom a Requiem első ütemeit, minden idegszálammal egyszerre érzek fagyot és hőséget, lelkem és testem keresztül-kasul átjárja mindaz, ami és aki fontos. Olyankor ismét képessé válok maradéktalanul vallani, hogy az ő képére és hasonlatosságára teremttettem.

Ha meghallom Hitler és Sztálin nevét, undorral és szégyenkezéssel tölt el, hogy velük együtt én is a homo sapiens fajához tartozom. Mozart nevének hallatán boldogan, büszkén és hálával hirdetem, hogy - akárcsak ő, Mozart, Mozart! - az emberiség családjának tagja vagyok.

Azt hiszem, minden idők legnagyobb művésze volt, HomérosztólPablo Picassóig meghúzva a határt. Volt? Mozart van. Hogy meggyőződjünk erről, elegendő kimennünk este a házból, türelmesen megállnunk, és tekintetünket a derült égre szegeznünk. Különösebb erőlködés nélkül felfedezhetjük az égbolton a Mozart nevű csillagot! Mozart él. Szerelmünkben és viszályainkban, gyöngédségünkben és haragunkban, kétségbeesésünkben és reményünkben. Ott él a magányunkban - végső megbékélésünkben e világ leggyarlóbb és legcsodálatosabb teremtményével, vagyis önmagunkkal.

(Fordította: Zsille Gábor)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu