Angyal szállt át a termen...

Diákok a forradalomról - zenében és élőképben

Amikor néma csend előzi meg az előadás végi tapsot, mindenki tudja, hogy valami nagy dolog történt. A nézőben megszületett az élmény adta katarzis, "átjött" valami olyasmi az előadásból, amelyre minden rendező és a szereplő vágyik, de amely, tudjuk, nem minden előadáson történik meg.

Különösen nagy örömöt jelent ez az élmény, ha diákok a szereplők, egyszerű amatőrök, és az őket a színpadra állító felnőtt sem drámapedagógus, hanem pszichológus, biológia szakos tanár, vagy éppen orvos.

A Budapesten megtartott év végi diákszínház-találkozón is átélhettünk "katartikus" örömöket. A téma ‘56 volt. Az október 23-i iskolai megemlékezésekre készült előadások "alapanyagát" maguk a diákok keresték ki könyvekből, internetről, kérdezgettek tanárokat, családtagokat.

Az előadásokat követő szünetekben megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit gondolnak saját szerepükről és a forradalomról. A kisebbek (volt köztük hét-nyolc éves szereplő is) "nem tudom" válasza őszinte volt, hiszen számukra még a tartalom nem lényeges. A kamaszlány szereplő tudatos állásfoglalását, tájékozottságát családi körből hozta. Egy tizenhét éves fiatalember, akit az igazságról faggattam, azt mondta: "A felnőttek világában e körül sok a homály."

A színháztalálkozó három tagú zsűrije szakmai tudással, tapintattal és segítő szándékkal értékelte az előadásokat. Volt, aki kiemelte a jó megoldásokat, ötleteket, ugyanakkor rámutatott az esetleges szakmai tévedésekre is, egy másik szakmabéli dramaturgiai észrevételekkel, jó tanácsokkal, ötletekkel fűszerezte az értékelést, de elhangzott az az elvi álláspont is, amely szerint a téma színrevitelénél alapvető fontosságú a történelmi hűség.

A néző a találkozó folyamán, az előadások sokszínűségét látva egyre jobban érezhette magát. Ezt biztosította a gyerekszínjátszók lelkesedése, őszinte játéka mellett az élő zene jelenléte a színpadon, a fényeffektusok, vetített dokumentumképek, versek, beszédek, naplórészletek felhasználása. Egy zseniálisan megkomponált pillanatban az állóképbe merevedett szereplő egyszerre volt Sztálin- szobor, majd Elvis, s aztán a Szabadság-szobor.

Az utolsó előadás igazi jutalomjátéknak bizonyult. A Vörösmarty Gimnázium aranyoklevelet nyert csapatának Bolygó Magyari című darabját Pap Gábor rendezte. Hihetetlen profizmussal, több térben mozogtak, énekeltek a gyerekek. Az Arany-balladából jól megismert Szondi György két apródja reneszánsz dallamot énekelt, míg egy másik térsíkban megérkeztek az úttörők, mozgalmi dalokkal. Láthattuk a vívódó, meghurcolt embert is, akit a történelem formál. Ebben a többsíkú színpadi miliőben megjelent napjaink fiatalja is, aki keresi a helyét a világban, s aki reményeink szerint tudja, hogy az örök emberi küzdés célja a hűség, az önfeláldozás és a hazaszeretet.

Sigora Gyöngyi

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu