Prohászka Ottokár szeretet-tájmodellje

Az 1927-ben elhunyt székesfehérvári püspök, európai gondolkodó, író, Prohászka Ottokár műveinek vizsgálata, a személyiségéből is fakadó különös varázsának, az esztétikai ember (Spranger kifejezése) tulajdonságainak elemzése most van folyamatban. Alkotó embertípus volt ő is, "akinek lelke az egész világot esztétikailag, azaz tartalom-forma-egység gyanánt fogta fel", illetőleg az egész életét így élte meg. Sík Sándor szerint "ez közelebbről azt jelenti, hogy az esztétikai ember minden külső és belső tapasztalását áthatja érzelemmel, éspedig élethangulatával, illetve világképével hozza kapcsolatba. Lelke állandó vagy sűrű mozgással kapcsol egygyé és jelentőssé tapasztalást és érzelmet." Életérzése csupa születés, megújulás.

Apját - már pénzügyőri felügyelőként - 1860-ban Rózsahegyre helyezték. A Vág menti városkában Ottokár vadregényes környezetben kezdte meg elemi iskoláit. A hegyek, az erdők, a táj megragadták fogékony lelkét. Soliloquiájának 1923. március 22-i följegyzésében olvassuk: "A rózsahegyi templomban voltam először az oltáriszentség előtt, az első szentmisén... Hát lelkem a hegyen találkozott a misztériummal; nézte azt naiv gyermekszemmel, s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát az a szeretet, amely hegyekről jön, s a hegyeket nem felejti... Azért megyek bátran és bízvást - mint aki hegyről jövök lendülettel, s a hegyek energiáját érzem." Ez az érzés meghatározó lett tájszemléletében, vagyis a teremtett világ befogadásában, hiszen bármely táj, ahol megfordult, számára a fönti üzenet közvetítője lett a Niagarától az Ondava folyóig, a Pilis hegyétől az Alpokig. Romano Guardini, a kortárs megjegyzése pontosan érvényes a püspök szemléletére is: "A látás találkozás a valósággal, a szem pedig egyszerűen az ember, amennyiben megérinthetik őt a valóságnak fényhez rendelt formái." Vagyis a valóság - Guardini képzeletében - sohasem a csupán semleges fizikai világ, hanem a teremtettség révén szellemi meghatározottságú.

Prohászka Ottokár spirituális tájmodellje benső tájak tükre, platóni és középkori misztikusok, bölcselők újraértelmezése, amely sohasem hideg, racionális szemlélődés, hanem a Lélek tüzével átjárt Szent Bernát-i élmény, melynek új műfaji megjelölést adott anélkül, hogy e műfajt meghatározta volna. Sík Sándor írja: "Soha még magyar író ilyen mélységesen egységes érzéssel nem ölelte magához az univerzumot. Ezt az egységes érzés-ölelést lényege szerint jellemzi, ha azt mondom, hogy misztikus világérzés..."

Az egyéniségben alakul ki a világ s minden ott künn a belsőért van - vallja a püspök karácsonyi szívvel. - Minden ott künn az élet kapuja előtt áll s kopog, zörög s kér bebocsátást, koldul életet. Tőletek koldul, értsétek meg s élni fog. Tekintsetek rá s élni fog szemeitek tüzében, figyeljetek rá s élni fog harmóniátok zenéjében. Vegyétek föl magatokba s alakítsátok át művészetté, boldogsággá, örömmé azt a puszta, csupasz életet. A világ kitárja előttünk gazdagságát, a végtelenbe kinyújtja tereit, feneketlenséggé mélyeszti ösvényeit s meghívja az életet, hogy benne fejlődjék. S az élet megint csak én, csakis én vagyok. Én élek s csak magamból tudom, hogy mi az élet. A világ, ég, föld, úszó csillagok az én életem tükrében akarnak tükröződni.

Ez a testvéri együttérzés a természetnek családiasan meghitt szemléletére képesít: Mintha nem is kívülről nézné: együtt örül vele, együtt lélegzik vele. Mintha maga is beletartoznék a szemlélt képbe. Mikor leírja a júliusi erdőt, ahol a tölgyek, a bükkök, kőrisfák sejtjeiben millió rokka perdül, s millió szövőszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugarat, szinte érzi az ember, hogy járja át lelkét az éltető, meleg, zsongó napfény. Elhisszük neki - hisz csakúgy árad a bizonysága minden ilyen tárgyú lapjáról -, hogy örül a természet szépségeinek: mintha a magáénak örülne.

A Sík Sándor-i kifejtéssel az iménti idézet a prohászkai élet- és esztétikai modell lényegi megfogalmazása.

1908-ban keltezett Miramare című rövid írásában a spirituális modell - mint önportré - ekként szemlélhető: Szép, szép a tenger, a legfölségesebb szépség. A tenger a legfogékonyabb az ég benyomásaira, tőle veszi színét s vidám, nyílt tekintetét. Az igazi értékét bölcsességében rejtegeti, mélységét nem tárja ki senkinek; vásárt, zajt, utcát, nem ismer; elég magamagának.

Ha az érzésegység mélységéről beszélünk, ebben a részletben, mint az univerzum testvériségének gyökeréről kell meditálni: "a mindent betöltő", mindenütt immanens, de ugyanakkor mindenen túlcsorduló, minden fölött transzcendens Istenség..." Ez a transzcendencia adekvát példája a később Karl Rahner által megfogalmazott vonatkozásoknak, amelyek nem csupán a létezők bizonyos körére szorítkoznak, hanem "szükségszerűen érvényesek minden valóságos vagy lehetséges létezőre; ilyenek például a lét, az egység, az igazság, a jóság, a szeretet. Prohászka tájszemléletében az univerzum sohasem tematikus, hanem a látásmezőben természetes jelenlét - minő a fák, a vizek, a hegyek, maga a szeretet, a jóság, a szolidaritás, egy-egy személy, magatartás.

Mint valami kozmikus mezővel övezett Betlehem, ahol a csörgedező patak s az éji csillag egyazon dicsőséget zengi - pásztorokkal, fákkal, hegyekkel. Krisztussal egy új korszak kezdetét. Egy új humanizmusét.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu