Egyedül a templomban

Árpád-házi Szent Erzsébet jubileumi évében, mint aki Pesterzsébeten, és ráadásul november 19-én születtem, meghatottan nézek ma is a város Szent Erzsébet nevét viselő templomára, nyolc és fél esztendős koromig az elsőre és egyetlenre. A vasárnapi nagymisére vittek, sok-sok ember közé, és szinte mindig ugyanazon a helyen állva-térdelve imádkoztuk végig, bal oldalon, közel a szószékhez.

Később, gimnazistaként ugyanoda már a reggeli diákmisére jártunk. A hajó jobb oldalán volt a helyünk, közel a szentélyhez. Balra: a polgárista fiúk. És mindenütt még seregnyi más iskolás; tele volt a templomunk akkor is. "Áldozattal járu-ul hozzád..." - kezdtünk énekelni.

Első templomomtól a másodikig nem sokkal az említett nyolc és fél éves korom után, egy szép július eleji napon jutottam, Zebegényben. Százan lehettünk, talán többen is, nyaraltatott gyerekek a hajdani vadászkastélyból átalakított "telepházban", a Szentjánoshegyi úton. S az első vasárnap, kis katolikusok, fiúk és lányok is: elindultunk szentmisére, át a Malompatak öreg fahídján, végig az Árpád utcán. Oda is értünk hamar, és csöndesen beléptünk a különös tornyú, szokatlan belső rendű, a szemet magukhoz vonzó falfestményekkel ékes templomba.

Megcsillanhatott gyerekszemem: mennyire más ez az istenháza, mint otthon az enyém! De akkor még nem tudtam megfogalmazni, csak később: ezt a második templomot is miért éreztem nyomban az enyémnek. Mert az lett. Már két templomom volt; és ebben a másodikban - itt is sok ember között, velük együtt hallgattam Szusztor István plébános úr misekezdő latin szavait: "Introibo ad altare Dei..."

A következő két nyár is megajándékozott négy vasárnapi szentmisével a zebegényi templomban, a júliusi nyaralás négy vasárnapján. Akkor már meghallottam valakitől: nem régi a templom. 1908-ban készült el, Havas Boldogasszony a védőszentje. Kós Károly, az erdélyi építész-író-könyvgrafikus-polihisztor tervezte. (Akinek, Ignácz Rózsa szavai szerint "horpacsos-szíjas arca volt...") Jánszky Béla a tervezőtárs. Már gimnazistakori felismerésem: ez a J. B. ugyanaz, aki - Szivessy Tibor társaságában - az én pesterzsébeti alma materemet, a Kossuth Lajos Gimnáziumot is tervezte! Szülővárosom és Zebegény a fejemben és a szívemben így is testvérekké lettek...

Az ötödik gimnáziumi tanév után az egész nyarat Zebegényben tölthettem, Sanyi barátom és osztálytársam szülei láttak vendégül. Sanyival vasárnaponként fönt énekeltünk, a kóruson, az orgona mellett. Amikor a kántor, a tüneményes Németh Ferenc szabadságra ment, egy közeli község kántora helyettesítette; tőle hallottuk először a Pikéthy Tibor megzenésítette Sík Sándor-verset, amelyet a pap költő az andocsi Máriához írt. Addig egyikünk sem ismerte ezt az újkeletű, szép egyházi éneket. Egyszeriben megtanultuk és énekeltük: "Koldusboton, törött mankón / Jövünk búcsút járni..."

Odalent, a főhajó padjainak minden helyén ültek. Ott volt Kacsó Edit az édesanyjával; Koperniczky Babszi az édesapjával; a közelükben hontfalvi Würtzler Magda zongoraművésznő; Kenedich Kálmán hetvenhét éves tenorista; Bertrán Feri, az öreg borbély fia; Pali bácsi, a révész; Mackó bácsi, a fuvaros meg a pesti nyaralók. Kétoldalt, a mellékhajókban is ott állt-térdelt-imádkozott a sok pesti nyaraló, Zebegény minden nyáron visszatérő, számtalan szerelmese.

Nagyritkán, már felnőtt fejjel, évek, évtizedek múltán is az ismert boldogság előérzetével ültem vonatra vasárnap, hogy elérjem a zebegényi nagymisét. Mindig tele volt a templom. Ismeretlen férfiak, nők és gyerekek között ott imádkoztam és énekeltem magam is: "Egybegyűltünk ó, na-agy Isten buzgó imádáso-odra..."

Járhattam később a bécsi Stephansdómban, a vatikáni San Pietróban, a párizsi Notre-Dame-ban, a zagorszki Trojickij-székesegyházban - mindig mindenütt százak és százak álltak, nézelődtek, imádkoztak, énekeltek körülöttem; velük kellett "megosztanom" a megszentelt istenházát.

Most ősz van és hétfő, és én irdatlan meszsze vagyok időben attól a kisgyerek-magamtól, aki évtizedekkel ezelőtt először olvasta a zebegényi Napraforgó úton, Maróti Géza világot járt szobrászművészünk gyönyörű villájának kőkerítésén, a Madonnát és a Kisdedet ábrázoló márványrelief alatti sorokat: "Velünk voltál háborúban, / Bánatban és földi jóban. / Elkísértél messze földre, / Tengerekből biztos révbe, / Betegségből gyógyulásra. / Vándor, állj meg egy fohászra. - az Úrnak ezerkilencszázharmincnegyedik évében - Maróti Géza és hitvese."

Most ősz van, itt vagyok, megálltam, elmondom a fohászt. És az elrohant időt azzal is mérem, hogy az emléktáblát alkotó, nagy művész - aki Körösfői-Kriesch egyik mestere volt - valahonnan föntről néz le dédunokájára, Bródy Jánosra, a népszerű muzsikus-szövegíróra, aki maga is túllépett már a hatvanon...

Az egykori gyermek-telepház kapuján lánc és lakat. Úgy hallom, a háromtornyú vadászkastélyt nem használják semmire.

De Szőnyi István múzeumházának felső kertjében ma is ott a festményen költészetté vált fehér fapad; leülhetek rá.

Most ősz van, hétfő, déli fél egy és Havas Boldogasszony szentegyháza zárva.

Megyek Kapás László plébános úrhoz az Árpád utca 7.-be (ahol régen, szentmisére igyekezve, annyiszor elhaladtunk), a plébániára; és az atya mosolyogva adja kezembe a templomkulcsot. Néhány perc múlva, Isten kegyelméből elég hosszúra nyúlt életemben először - kinyitok egy templomajtót! Varázsos pillanat! És azután, egy miatyánknyira meg egy üdvözlégynyire ott ülök a jobb oldali első padban - egyedül. Templomban először egyedül!

De nem egymagam! Mert hiába, hogy a ki nem számított és le nem mért idő alatt, amíg ott ültem a padban - nem lépett be senki a templom ajtaján: lehunyt szemem mögött, teljes lelki lepeltelenséggel ott voltak körülöttem sokan, akik éltek, de már eltávoztak örökre.

Mennyi lehetett ez? Tíz perc? Egy félóra? Jobb kezem két ujja a szenteltvíztartóban, keresztet vetettem, s már zártam is be a templom kapuját -életemben először! Csak akkor tűnt föl a kapuüvegen egy kis tábla: Istennem mobilon hív!

Vittem vissza a kulcsot, és ahogy Kapás László atya kérte: bedobtam a plébánia levélszekrényébe. Miközben Pilismarót felől, a Duna felől felhők jöttek a szélben; angyalodó felhők. A jelzőt egyik kedves írómtól kölcsönöztem. Dixi et salvavi animam meam...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu