Mire Isten visszatér, kész legyen a templom...

Olasz Ferenc fotográfus hitről, emlékezésről és segítőkészségről

Az elmúlt fél év egyik legszebb kiállítássorozatát láthatták, akik a veszprémi székesegyházban, a tihanyi bencés apátságban, Révfülöpön és a budapesti Szent István-bazilikában megtekintették Olasz Ferenc fotográfus képeit. A falakról kő- és pléhkrisztusok, Máriák, angyalok, elárvult útszéli keresztek, munkában megfáradt, napcserzett arcú öregek tekintettek a szemlélőre, időtlen nyugalommal emlékeztetve a mulandóságra.

Az In aeternum című tárlat mindazonáltal nem pusztán önmagában hatott a lelkekre. A képzőművészeti és zenei filmek rendezőjeként ismert és elismert Olasz Ferenc ugyanis képeinek megvásárlására buzdította ezúttal a látogatókat, hogy azok jelképes ellenértékét a daganatos gyermekek gyógyítására fordíthassa. A kiállításokat - rangos, a keresztény-konzervatív értékek iránt mélyen elkötelezett előadóművészek és közéleti személyiségek közreműködésével - jótékonysági estek zárták, amelyeknek jegybevételei szintén e nemes célt szolgálták. A méltó megszólítás ismét megtermette a maga gyümölcsét.

Mi indította Önt arra, hogy megváljon az évtizedek során gazdag gyűjteménnyé formálódott fotóitól?

- Régóta foglalkoztatott képeim sorsa. Szívesen elajándékoztam volna azokat egy olyan múzeumnak, ahol más emlékekkel együtt átfogó képet kaphatott volna a látogató a Kárpát-medence szakrális művészetéről. Szándékomra azonban nem tapasztaltam érzékenységet. Azután a Balaton-felvidéken szerettem volna felújíttatni és középkori mintára képeimmel kívül-belül feldíszíteni egy elhagyatott, harmincas évekbeli kápolnát. Istennek ez a romos háza oly magányosan árválkodott a bazalthegy alján, mint egy felkiáltójel. Bonyolult tulajdonviszonyok miatt ez a tervem sem valósulhatott meg. Mivel az elmúlt években száznál is több képet ajándékoztam iskoláknak, plébániáknak és egy gyermekklinikának, nem volt idegen az az inspiráció, hogy ezúttal végleg elbúcsúzzam az én fontos, megörökített keresztjeimtől, bádogjézusaimtól, boldogasszonyaimtól. Juditom, szeretett feleségem sugallatára, aki immár öt esztendeje dicsőíti a Teremtőt az angyalok között, úgy döntöttem, hogy végleg megválok a fényképeimtől, és ellenértéküket a daganatos gyermekek javára ajánlom föl. Mélyen elszomorít, hogy évente hatszáz kisgyermek szenved e kínzó, többnyire halálos kórtól. Szeretném, ha a rontás eltűnne a szemükből, és egészségesen, testben és lélekben megújulva, az öröklét jussával élhetnék az életüket.

Csak a három vidéki helyszínen több mint kétszázötvenezren látták a képeit, jótékonysági estjeinek pedig messze híre kelt. Eredményesnek tekinti kezdeményezését?

- Nagy örömmel tölt el, hogy ilyen sokan álltak a beteg gyermekek mellé. A kiállított kétszázötven fotómból ugyan maradt még néhány, de a jótékonysági estek jegybevételével együtt így is összegyűlt csaknem hétmillió forint. Ebből már átutaltam négy gyermeknek öt-ötszázezret, illetve egy húszéves szívbeteg leánynak kétszázezer forintot. A többi pénz szülő-gyermek kórházi szobák kialakításához járul hozzá a Tűzoltó utcai II. Gyermekklinikán.

Honnan e vonzódás a névtelen szakrális emlékekhez?

- Megragadott az a hit, amellyel a tanult kőfaragómesterek és ügyes kezű parasztemberek műveiket megalkották. Szinte érezni megindultságukat, ahogy az anyagot formálták, látni igyekezetüket, hogy pontosan azt az igazi Krisztust, azt az igazi Máriát ábrázolják, akit az evangéliumból megismertek, akivel szenvedésében együtt éreztek, akit szeretnek és siratnak. Képeimmel és filmjeimmel ezeknek a névtelenségbe burkolózó mestereknek kívántam emléket állítani. Bármiképp vélekedjünk is naiv alkotásaikról, megérdemlik a tiszteletet és szeretetet, fogyatkozásaikért pedig a megbocsátást, hiszen szándékuk nemes volt, hitük pedig töretlen. Sajnos, műveik anyagukban hordozzák pusztulásukat: a homokkőből, bádogból vagy éppen fából faragott szobrok, útszéli feszületek, elnagyolt festett madonnák idővel elporladnak. A fotográfia legalább az emléküket megőrzi. A szülőfalum két szélét vigyázó kereszt még áll. Olyan, mintha a saját életemet fogná közre a születésemtől a halálomig. Létem e két pólusa között átélt stációi pedig hit-, vágy-, szerelem-, hűség-, remény-, öröm- és fájdalomkeresztek. Bárhová vetődtem is, sosem tettem le ezeket a kereszteket, nem léptem túl ezeken a határköveken. Minden munkámat meditációra, elcsöndesedésre és vigasznak szánom zajos, túlhajszolt világunkban. Ezek a képek valójában kérelmek és kiáltások az Isten nélküli, romlásnak indult világban. Vallom, hogy újra kell építenünk a Szépség és a Szeretet templomát, hogy mire Isten visszatér, készen találja azt, és már csak a gyertyákat kelljen meggyújtani benne. Készülő könyvemben, amely a Mindörökkön örökké című meditációs albumsorozatom harmadik része, azokból a képeimből válogattam, amelyeket legelső gépemmel, még pályakezdőként készítettem. Azt is - miképpen minden eddigi fotográfiámat és filmemet - arra szánom, hogy Isten jelenléte ne csak egyetlen napra, a vasárnapra szorítkozzék életünkben. A mindennapok szakralitásának megteremtésére törekszem, és nagyon bízom abban, hogy képmeditációim és papírra vetett gondolataim hozzájárulnak a lélek ünnepeihez, a szüntelen istenváráshoz.

Gábor Adrienn Angéla

...Mint bókos szentek állnak a fülkében,

Kívülről a szemnek kifaragva szépen,

de befelé, hol a falnak fordul hátok,

csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi!

Ki farag bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne...

(Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu