Illés Sándor

Szív alakú levélszekrény

Váratlanul toppantam be egyszer régi iskolatársamhoz, akit éppen levélírásban zavartam meg. Már a borítékot nyálazta, hogy leragassza. Megkérdeztem tőle, kivel levelez, de arra már nem válaszolt. Hümmögött csak. "Nem is tudom a nevét, de a postás majd megtalálja..."

Mindez már vagy ötven évvel ezelőtt történt, de a megdöbbenésemet kiváltó jelenetre azóta is gyakran gondolok. Tisztán emlékszem minden szavára. Hátradőlve karosszékében, félig hunyt szemmel mesélte.

"Egy forró nyáron, az Adrián pihentem. Egy kis halászfaluban laktam, Szelcében.

Mindennap kimentem a partra, leültem egy padra, és úgy vártam az alkonyatot. Társam is volt, egy tengerészsapkás, idős ember üldögélt ott, a vacsoráját fogyasztva. Evés közben maga mellé rakta ócska, zsíros sapkáját. Egy nap mintha belém bújt volna a kisördög, amikor az öreg a távolba figyelt, egyetlen hirtelen mozdulattal lesodortam a sapkáját a vízbe. Felkapták a hullámok. Sirályok csaptak le rá. Az öreg sírva fakadt. Erre eliszkoltam. De már évek óta kínoz a lelkiismeret-furdalás, s most elhatároztam, hogy írok neki. Bocsánatot kérek tőle... Azt írom a levélre: a szelcei tengerpartra, a piac oldalára az öregnek, aki a padon ül..."

Nevettem. De ahogy múltak az évek, egyre jobban hittem igazában. Igen, egyszer jön majd a postás, és viszi neki a levelet. Az öreg elolvassa és megbocsát neki.

És ha nem kapja meg? Ha a postás eldobja? Ha az öreg már nem él? Akkor is érdemes volt megírni. Kötelességünk jóvátenni régi bűneinket, bocsánatot kérni a sértettektől, az elutasítottaktól, a kisemmizettektől. "Hogy megnyugtassuk a bennünk háborgó lelkiismeretet, hogy nyugodtan hajthassuk lenyugvásra este a fejünket.

Istenem, hány levelet kellene nekem is megírnom az általam megbántottaknak címezve, elnézést kérve tőlük. Mi lenne, ha régi falusi szomszédunkhoz, Ilka nénihez is küldenék egy ilyen levelet. "Drága Ilonka néni, ne haragudjék rám, én voltam az, aki a frissen meszelt ház falára éjszaka lovakat rajzoltam. "Összecsapná a kezét, és megbocsátón azt kiáltaná: "Ejnye, ez a Sanyi..."

Sok száz levelet kellene megírnom, egész nap csak leveleket írnék. Prodanovics tanár úrnak is az újvidéki gimnáziumba, mert egyszer az osztályban felejtette a kabátját, a fogason, s annak a zsebébe illetlen szavakkal teleírt papírlapokat dugdostunk. "Ne haragudjék, tanár úr, azért mi nagyon szerettük magát." Készültünk is az órájára, nem úgy, mint a Létics tanár úréra, akit ki nem állhattunk.

És megírnám a levelet Mirjanának, akivel együtt tanultunk később Belgrádban. Ő Szarajevóból jött, én a Délvidékről, a Kalimegdánon találkoztunk olykor. Az utolsó találkozóra nem mentem el. Lehet, hogy még mindig ott vár rám. De sokszor eszembe jutott!

Aztán írhatnék Icukának, Marikának, Annuskának és sok-sok régi lánynak, ki tudja, merre járnak?! Talán egyszer majd őket is levélírásra sarkallja a lelkiismeret-furdalásuk, és elmesélik hűtlenségüket.

Az is eszembe jutott az évek során, jó lenne mozgalommá fejleszteni az ilyen bocsánatkérő levélírást. Felállítani minden lakott helyen egy nagy-nagy, szív alakú levélszekrényt, és abba dobni az ilyen leveleket, a megbántottak is odaballaghatnának, hogy beleolvassanak ezekbe a levelekbe. Ettől talán megenyhülnének, visszanyernék lelki nyugalmukat, ahogyan a levélírók is.

Külön ipart is ki lehetne fejleszteni. Épülne egy nagy üzem, amely gyártaná a szebbnél szebb, színes levélpapírokat és borítékokat.

Többféle minőségben, akinek nagyobb a lelkiismeret-furdalása, az a drágábbat vásárolná meg. A díszesebbet. Bármelyik papírüzletben hozzájutna. Én is vásárolnék ilyet.

A legdrágábbat választanám. A díszeset. Az aranyszegélyűt. Halványkék papirost hozzá. És arany tollal írnám meg:

"... ne haragudj rám, amiért nem voltam ott abban a drámai pillanatban, hogy nem fogtam meg munkától kérges kezed, hogy nem simítottam végig lázas homlokodon, mielőtt a hosszú útra indultál. Bocsáss meg nekem, mama!"

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu