A remény ajándékai

Talán a legszebb mondata a Szentírásnak, amit Jézus Nikodémusnak mondott: "Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne veszszen, hanem örökké éljen" (Jn 3, 17). Lehetne azt mondani, hogy az odaadás odaajándékozást is jelent, amit különösen karácsonykor érzünk át, hiszen nagyon régi időre visszamenve a keresztény nép a nagy ajándékozás ünnepe alkalmából egymást is megajándékozta. Mi, keresztények sohasem vagyunk annyira figyelmesek és egyetértők, mint karácsony ünnepén. Szépítjük otthonunkat, készülünk az ünnepi vacsorára, a gyermekek megajándékozására, a közös ünneplésre. De ahogy minden nagy gondolat és szándék, úgy az ajándékozás is kiüresedhet: mára sokak számára pusztán erőltetett vásárlássá vált, az ajándék eszméje szertefoszlott. Hatalmas feladat lenne a karácsonyt újra igazivá, egyszerűvé és lelkivé tenni.

Az erények között számon tartjuk a hitet, a reményt és a szeretetet - ezeket már az egyházatyák isteni erényeknek nevezték, mert Istenre vonatkoznak, és kegyelemmel kapjuk őket. Mindegyik ajándék és feladat egyszerre, amely Jézus születéséhez különösen is kapcsolódik. Tapasztaljuk, hogy hitetlen - vagy inkább sokhitű - korban élünk, amelyben az Istenbe vetett hitet sokaknál felváltotta a babona, az okkult dolgokkal való foglalkozás. Az a hit, amelyet Jézus születése megkíván tőlünk, a kereszténység egyik legalapvetőbb sarkköve: hogy Isten emberré lett. Belegondolni is megrendítő, hogy a hatalmas világegyetem egy porszemén, egy birodalom távoli tartományának jellegtelen kis városában megszületik az Isten Örök Fia. Isten részéről a legnagyobb alázat jele, az ember számára pedig szinte felfoghatatlan, végtelen titok. Vajon karácsonykor szokásból templomba jövő emberek számára mond-e valamit mindez? Egy nagy hittudós, Romano Guardini mondta: ahogyan az ember egyre idősebb lesz, nemhogy könnyebb lesz hinnie, hanem inkább egyre nehezebb. Mit mondhatunk akkor mi, akiket környezetünk nap mint nap megkísért a hitetlenséggel? Olyan történelmi korszakban élünk, amikor igen naggyá nőtt bennünk a kísértés, hogy Isten nélkül éljük életünket. Civilizációnk, anyagi kultúránk arra a meggyőződésre épül, hogy lényegében mindent megtehetünk. Egyszer egy nagyon szűk látókörű ember ezt mondta: minek menjek a templomba, nincs mit kérnem az Istentől, mert mindenem megvan. Amikor ez a nézet általánossá válik, akkor igen nehéz felszítani az emberekben az Isten utáni vágyakozást. El kellene jutnunk a "második naivitásra", hogy felnőttként sok ismeret birtokában újra az egyszerű gyermek hitével fogadjuk a Megszületett Jézust.

A remény sem könnyebben gyakorolható erény a XXI. század elején. A magunk mögött hagyott évszázad a remények összeomlását hozta. A háborúk, diktatúrák, tömeggyilkosságok szétfoszlatták a békebeli vágyakat, a haladásba vetett bizalmat, és megfosztotta az embert az igazi jövőképtől. Tizenöt éve, a rendszerváltozáskor milyen nagy volt a lelkesültség az országban - és milyen rövid ideig tartott... Ma népbetegséggé lett a depresszió és a reménytelenség. Talán nemcsak a magunknak élés önzése, hanem épp a reménytelenség is az oka a nyugati társadalmak gyermektelenségének. Jézus születése olyan vágyat ébreszt bennünk, amely túlmutat a földi horizonton, és csak nála teljesedhet be. A megpróbáltatások és viszontagságok ellenére is van értelme élni, "mert sok viszontagságon át kell bemennünk Isten Országába" (ApCsel 14, 23).

Babits Mihály súlyos betegen a Karácsonyi ének című versében könyörögve kérte Jézustól: "Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat, / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt."

Ha az élet értelmét valóban ki lehetne fejezni egyetlen szóban, a szeretet volna az - annak szentírási mélységében. Az emberi szeretet önmagában beválthatatlan ígéret, mert nem tudja a végtelenséget adni, csak a végességet. Gabriel Marcel francia filozófus mondta: "A szeretet ellentmondás a halállal szemben, ha egy embernek azt mondjuk, szeretlek, azt jelenti, hogy szeretném, hogy örökké legyél." Erre azonban csak az isteni szeretet képes. Az emberiség a gyermekek vállalásával válaszol a halál és az elmúlás végzetére. Ez azonban mindig csak a nemzedékek egymás utáni láncolatát és változását biztosította. Jézus születésének ünnepe azonban túlmutat az emberi horizonton, mert benne van az üdvösség ígérete is. Régi teológusok feltették a kérdést: miért lett Isten emberré. Legegyszerűbben és legközérthetőbben az lehet erre a válasz: "szeretetből". Ebben benne van a bűneinktől való megváltás, üdvösségünk előkészítése, a velünk való szolidaritás az élet mindennapjaiban. Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban nem volt sem szükségszerű, sem önkényes, hanem egyszerűen ez felelt meg legjobban az isteni szeretetnek. Ebből adódik, hogy az igazi szeretet sokkal több, mint szentimentalizmus: benne van a hűség is, a szeretet elkötelezettsége. Karácsony lelkülete szerinti szeretettel elfogadjuk a másik embert, s mindazt a jót, amit neki teszünk, magának az Istennek tesszük. Az ilyen szeretet igent tud mondani az emberi élet nehézségeire, mert rábízta magát a szerető Istenre, aki szeretetből kiüresítette önmagát, emberré lett és elfogadott bennünket. A Szentírásban az áll, hogy az tölti be a törvényt, aki embertársát szereti. Ez csakis azért lehet végső igazság, mert Isten előbb lett felebarátunkká. Minden embertársban - legyen az közeli vagy távoli - Jézust szeretjük. Az isteni ajándékozásra a méltó válasz, hogy visszaadjuk neki azt, amit tőle kaptunk. Jézus Krisztus születését ünnepeljük az egyszerű pásztorok hitével, a csillagjáró bölcsek reményével, Szűz Mária szeretetével, hogy szívünk megteljék örömmel.

Isten kegyelmében gazdag karácsonyt kívánok az Új Ember minden kedves Olvasójának.

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu