|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Döntés az élet mellett Semegi József és felesége, Mária huszonkét éve kötöttek házasságot. Kilenc gyermekük született, közülük kettő meghalt. Karácsony, a születő élet ünnepe közeledtével arra kértük őket, beszéljenek az élet elfogadásának öröméről és felelősségéről. Mária: Amikor 2002 nyarán kiderült, hogy újra gyermeket várunk, nem volt kétséges: mint a többinél, most is örömmel mondunk igent. Az első hetekben úgy tűnt, nem lesz különösebb probléma. A 18. héten derült ki, hogy a méhlepény nem a megfelelő helyen tapadt meg. Az orvosi utasítás úgy szólt, mostantól szigorúan pihennem, lehetőleg egész nap feküdnöm kell, ha azt akarom, a gyermek megmaradjon. Öt iskolás és egy otthon lévő gyermek mellett ezt az utasítást a legnagyobb jóakarattal sem lehetett maradéktalanul betartani. A méhlepény a 20. héten elkezdett leválni és vérezni. Kórházba kerültem, ahol az első kérdés így hangzott: "Meg akarja tartani"? A mi válaszunk igen volt. Másnap reggel az orvos arról tájékoztatott, hogy várhatóan hosszú hetekig kell kórházban maradnom. Ekkor nehéz döntést kellett meghoznia a születendő gyermek mellett az édesapjának és a testvéreinek. József: A háztartás vezetése eddig Marika dolga volt: a főzés, mosás, a napi feladatok beosztása, és annak számontartása, hogy ki hol van éppen. Ezt egyik pillanatról a másikra át kellett vennem. A nagyobb gyerekek a mosás, vasalás, napi bevásárlás egy részét vállalták. Otthon lévő kislányunkat hét közben a nagymama látta el, vasárnapi ebédekre pedig vendégül látott minket. A szombati ebédeket házas hétvégés barátaink főzték meg és hozták el a családnak. Leányaink iskolája a kórház közelében van, így iskolába menet és onnan jövet naponta be tudtunk menni látogatni. Az iskolában tanító nővérek, tanárok, osztálytársak naponta imádkoztak értünk. Az imába - plébánosunk vezetésével - egyházközségünk tagjai is bekapcsolódtak. Karácsonyra Marika fél nap kimenőt kapott, így a család együtt ünnepelhette a szentestét. Mária: A kórházban az első napokban több vizsgálatra is sor került, és néhány vitára az orvosokkal. Nem értették, miért nem végeztettünk genetikai vizsgálatot. Mivel negyvenéves elmúltam, több a veszély, és "miért vállalnának egy beteg gyereket?" Saját orvosom, akinek már huszonkét éve páciense vagyok, megértette a kifogásaimat, de a többieknek újra és újra el kellett magyaráznom: számomra az általuk említett kétszázalékos kockázat sokkal több, mint ami elfogadható. A pici megszületéséig tizenöt hetet kellett feküdnöm, ezalatt kétszer vérzett be a méhlepény, de infúzióval és gyógyszerekkel sikerült megállítani idő előtti leválását. A vizsgálatok eredménye alapján az orvosom figyelmeztetett: készüljünk fel, mert körülbelül ötven százalék az esélye annak, hogy sem a kicsi, sem én nem éljük túl, húsz-harminc, hogy csak az egyikünk, de hogy mindketten egészségesen kerüljünk ki ebből, arra nincs sok remény. Így jött el 2003. február 7-e. Kora reggel a méhlepény ismételten vérezni kezdett. Már régen tudtuk, hogy csakis császármetszéssel jöhet világra a kicsi. Korábbi gerincpanaszaim miatt altatásban kellett végezni a műtétet. Az előre látható és váratlan komplikációk miatt a műtét alatt Jóska az ajtó másik oldalán állt, hogy szükség esetén dönthessen, kit mentsenek kettőnk közül. Mielőtt bevittek a műtőbe, én azt kértem, ha erre sor kerülne, ne felejtse, hogy az én döntésem a kicsi mellett szól. Ő azt válaszolta, hidd el, sokan imádkoznak most értünk, hogy ne kelljen ilyen döntést hoznom... Neki lett igaza. Megszületett kilencedik gyermekünk, László András; bár koraszülött volt, kilátásait a gyermekorvos teljesen jónak ítélte. Tizenkét nap múlva valóban egészségesen vihettük haza. Ez a kórházban töltött tizenhét hét arra is megtanított minket, hogy ahogyan mi döntünk az élet mellett, az másokat is befolyásol. Tehát ne csak magunk között, hanem a világ előtt is tanúskodjunk az élet értékéről. Hétágyas szobába kerültem, ahol hamar beszélgetni kezdtünk egymással. Hamar megkaptam a kérdést: "Miért vállalod ezt? Otthon van hat egészséges gyermeked, minek még ez is? Főleg így..." Sokan meglepődtek, amikor azt válaszoltam, hogy ez a kicsi az Isten ajándéka, és én nem utasíthatom vissza. Szobatársaim között volt egy tizenhét éves leány, harminckét hetes terhesen került be, mert eltitkolta az állapotát. Sok-sok beszélgetés után lassan megnyugodott, kezdte elfogadni a gyermekét. Szilveszter napján született meg a kislánya, akit haza is vitt. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, ő mesélte, milyen boldog a kicsivel és annak édesapjával. Szobatársaim nagy része genetikai vizsgálatra jött. Ők elhitték, hogy ez nélkülözhetetlen, és igazából csak egészséges gyermeknek szabad megszületni, hangoztatták sokan közülük. Ők gyakorlatilag egy napot töltöttek benn, általában a kérdéseik a rájuk váró vizsgálatról szóltak. Meglepődtek, hogy nem tudok személyes tapasztalatokról beszámolni. Ilyenkor azt kérdezték, nem félünk, hogy sérült gyermekünk születik? Erre mindig azt mondtam, bízom benne és imádkozom érte, hogy egészséges legyen, de olyannak fogadom el és szeretem, amilyennek az Isten adja. Közülük egy aszszony, amikor a leletért jött, feljött a szobába, és azt mondta, sokat gondolkozott azon, amit tőlem hallott, még nem tudja az eredményt, de bármi lesz, ő megtartja. Nem tudom, mi lett vele, de akkoriban sokat imádkoztam, hogy kitartson a döntése mellett. Az elmúlt években több alkalmunk volt megtapasztalni az ima erejét. 2001-ben akkor kilencéves leányunknak agyvérzése volt, 2002 végén - 2003 elején pedig én voltam a legkisebbel kórházban nem túl biztató kilátásokkal. Mindkét esetben sok ismerős és ismeretlen imádkozott értünk. Isten nemcsak meghallgatta a kérésünket, hanem még többet is adott: a tanúságtétel lehetőségét az ő szeretetéről és az élet melletti döntésről.
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|